reblog

A szalagavatómat leszámítva, 40 évet kellett várnom életem első báljára…

• Ne legyenek nagy elvárásaid, mert csalódni fogsz! Az egész egy nagy dodzsemezés, tömegnyomor, nem lehet elférni, meleg lesz és büdi… - mondta egy barátka.

Kedvelem őt. Szeretek vele táncolni és beszélgetni, de néha úgy érzem, az átlagnál kicsit pesszimistább. Hogyan volna lehetséges, hogy egy ilyen Bál ne legyen egyszerűen fenomenálisan fantasztikus? Hiszen a Hamupipőkében, továbbá az összes romantikus dizni hercegnős mesében mindig az. És ha már ezek a kedves emberek, ez a szuper közösség -ahova immár tartozni érzem magam - veszik a fáradságot, hogy bált rendeznek, bizonyára minden apró részletre ügyelnek, hogy csodásan érezzük magunkat.

            Vártam, izgultam, készültem. Egyre nőttek az elvárásaim. Komoly energiákat fektettem a „mit vegyek fel?”, na és „ahhoz még mit vegyek fel?” kérdéskörökhöz. Nem volt mindegy, hogy gyalog vagy autóval, és akkor ahhoz képest vastag vagy vékony harisnya. Esetleg tarcsi gatya a táskába. Na, de van-e öltöző, csomagmegőrző, vagy hova teszem a táskám, ami egyébként akkor mekkora is legyen tulajdonképpen? Vagy csak a legszükségesebbeket vigyem? Az se kevés… Valamint „melyik cipőmben meddig bírom?”

A legeslegizgalmasabb a táncrend intézménye volt. A belépő egy legyező, amire fel lehet írni azoknak a nevét, akiknek odaígértük a 12 tandát. Óvatos voltam, gondoltam, először megtöltöm a felét. A kedvesem három táncra kért fel. Ez megadta a kezdeti lelkesedést. Aztán vártam. Hogy felkérjenek… Hamar rájöttem, hogy ez így nem fog menni, hiszen senki nem tudja, hogy nekem van ilyen legyezőm. Segítsünk a tömegeknek, hogy sorban állhassanak felkérni engem… Feltettem egy fotót a népszerű közösségi hálóra. Nem történt semmi. Elszomorodtam… Mert persze nekem azért egész konkrét elképzeléseim voltak, hogy kikkel szeretnék táncolni a Bálon… Közben telt az idő és azért azt sejtettem, hogy akikkel tangózni vágyom, azokra mások is gondolnak, és biztos, hogy van, aki sokkal rámenősebb nálam a témában. Nézzük csak! „Hogyan lehet ezt elegánsan csinálni?” – írtam ki a fészbukra. És megérkezett az első – és gyakorlatilag egyetlen (majdnem) igazi felkérésem. Nagyon örültem neki. És aztán feladtam. Megkértem a barátkámat, hogy táncoljon velem egy tandát, mert őt mindig meg merem kérni, és talán még egy két embert, akik talán nem utasítanak vissza. Nem teljesen így képzeltem…

Ezen a kis kudarcélményen viszonylag hamar túltettem magam. Elérkezett a nagy nap. Lelkesen indultam neki. 7-es busszal báli ruhában, közép vastag harisnyában. A hely tényleg csodaszép volt. Mindenki nagyon kitett magáért. A táncrendi tandákig még volt egy óránk, amikor csak úgy táncoltunk, kellemesen, szellősen tét nélkül… Kezdetnek csodás.

Aztán elindult… és egyre sűrűsödött. Kétszázan egyszerre… Azt értettem, hogy nem szabad nagyot lépni semerre, és azon is hamar túltettem magam, hogy időnként nem csak a partneremmel érintkezem, hanem a szomszédos párok egyikének bizonyos testrészeivel is, mint könyök, sarok stb. Próbáltam mindezek figyelembevételével átszellemülni, a kapcsolódásra és a táncra figyelni. Nem ment. Időnként olyan erővel csapódtak belénk mások, mint amiképpen a vidámparkban a villanyautók mennem egymásnak. Igaza volt! Tényleg dodzsem!!! A negyedik tanda után már tudtam, hogyan érezheti magát egy hal a vásárcsarnokban, abban a nagyon szűk tartályban, ahol többedmagával szorong, a megváltásra várva… Egyre szomorúbb lettem, mert a nagy bátorsággal lezsírozott tandám is tönkrement ebben a lökdösődős beszorulásban… Vártam a megváltást. Nem hittem el, hogy így kell elmúljon a világ dicsősége.

És akkor megérkezett legvidámabb partnerem, és tudtam, hogy együtt kitalálunk valamit, amitől jobb kedvem lesz. Ezért szeretek vele táncolni. Hamar áteveztünk a hatalmas kétszárnyú ajtó túloldalára, abba a kisterembe, ahol táskákat, cipőket pakoltak le az emberek, de középen jó nagy hely volt, kényelmesen el lehetett férni. Ez a helyiség a bálterem meghosszabbítása volt tulajdonképpen… És léptünk (nagyokat), és táncoltunk, és nevettünk, végre olyasmit éreztem, ami nekem különlegessé tehet egy ilyen alkalmat. Itt majdnem elengedtem azt a vágyamat, hogy csendes elmélyülten együtt lehessek a kedvesemmel. Mert igazából azt hiszem én emiatt a kétféle „flow” miatt kedvelem nagyon ezt a tangó témát. Az egyik a játékossága, a másik a mélysége. Na, az egyik megvolt, ne legyek telhetetlen. Hanem legyek hálás, hogy kiemeltek a konzervdobozból és megpörgették a szoknyámat.

Akkor még nem is sejtettük, hogy ezzel mekkora „szabálysértést” követtünk el. Bűnös frakciózásunk után a két terem közötti átjárót eltorlaszolták, mondván, az a helység nincs kibérelve… (???), és különben is a központi teremben van az igazi, autentikus buenos aires-i hangulat, tessék nekünk azonnal oda visszatáncolni és élvezni!! Hm. Körülnéztem. Vajon hol lehet a Nagytestvér, aki azt figyeli, hogy csak kabátok és cipők sorakoznak-e csendes rendben, a kisteremben, esetleg útra kelnek, táncra perdülnek, mert azt viszont már nem lehet… (Közben persze tudtam, ez nem erről szól, hanem arról, hogy ki itt a főnök, és hogy ki ne ugráljon boldogan a látókörön kívül…) A következő, üres tandában néhány poénnal leöblítettük a szabálysértés körüli hercehurcát. Nem volt nagy ügy. Jogkövető állampolgárok lévén – és mert viselkedni is tudunk – szépen visszatáncoltunk, és a továbbiakban kordában tartottam a kisördögöt. De a szemem már nem mertem becsukni. A táncrend elmúltával kicsit leültem, és igyekeztem nem keseregni azon, hogy ennyi volt, hát ilyen egy bál… (Mint a viccben a kismacska, aki csajozni indul a papájával. Mikor már negyed órája lógnak az ereszen, azt mondja: Papa! én most már eleget csajoztam szerintem hazamegyek…)

Pár perc múlva arra eszméltem, hogy valami nagyon különleges, megkapó zene szól a teremből, oszladozik a tömeg és a kedvesem hív, menjünk be, talán van remény… Ahogy lement rólam a nyomás, hogy mikor, ki van beírva a táncrendembe, hogy fogom megtalálni és hol fogunk elférni, sokkal jobb lett az egész, és az üveghegedű csodálatos hangjára még azt a másik fajta élményt is megtapasztalhattam két egész szám erejéig. Egy pillanat alatt megnyugodott a kis háborgó lelkem, béke volt végre.

Remélhetőleg jövőre már nem fogok ennyire rágörcsölni, hiszen a végére sikerült rájönnöm, hogy a lényeg - az a bizonyos érzés, amit mindig keresünk, amiért csináljuk ezt az egészet - az nem azon múlik, hogy mekkora a terem, hányan vagyunk és milyen ruhában. (Persze segít elmélyülni, ha közben nem lökdösnek folyton.)

Ez az én történetem, az én első bálomról, úgy, ahogy volt – kissé zaklatottan, de semmiképpen nem unalmasan – nekem.