Napi 17 ölelésre van szükségünk ahhoz, hogy teljes életet éljünk. De akkor mi van azokkal, akik nem tangóznak (minden nap), vagy nincsenek kis gyerekeik, esetleg nem a gyermekvédelemben dolgoznak?
Az utolsó pillanatig nyitva kellett hagynom a kérdést, hogy megyek-e a reggeli milongára. Amennyire lehet, kézben tartom, irányítom az életem, én szabom a kereteket, határokat magunknak, de vannak helyzetek, amiket sajnos nem tudok befolyásolni. Igyekszem ugyan ráérezni a Ráday utcában reggelente közlekedő kukásautók ritmusára, de időnként - hiába indulunk 7.13-kor - mert akkor már beállt a dugesz, és az utca végén lévő kollégiumnak legalább tizenhat kukája van, ami minimum 10 perc… Abban az esetben, ha nagyon ki lenne számolva az időm, ilyenkor idegeskednék, de ha eleve úgy indulok el, hogy nem kell időre odaérnem, mert nem biztos, hogy megyek táncolni, nyugodtan kivárom, míg az összes zöld kukát, (kéket, sárgát, szelektívet stb.) egyenként felkurblizzák a narancssárga medve urak. Míg, ha fejben időre mennék, vagyis elhatároznám, hogy tutira odaérek, tiszta ideg lennék, hogy miért kell a kukásautó mögött dekkolnom. Így viszont nyugodt vagyok, még semmi nincs eldőlve. Próbálkoztam ugyan a B tervvel (merőleges utca, kis kerülő kétszer balra kanyarodással), de ott is beállt a sárga villogós. Hétfő van, reggel van, nyugi.
Békességemért cserébe, mintha jutalmul kapnám: az út Zuglóig sima ügy, felszabadultan suhanunk a zöldhullám hátán. Ha jó ritmusban kapod el a reggeli indulást, valahogy minden működik – leszámítva a kukást, mert az rendszeren kívül van. Az út visszafelé is járható, így a Deák tér magasságában már merem remélni, (beleélni magam, kezdeni örülni), hogy tényleg fogok táncolni ma reggel, korán, még munka előtt, indulásképpen. Elég izgalmasan hangzik. Már csak parkolót kell találni. Minden működik.
Szeretem a helyet, olyan jó oda bemenni bármikor. Van kávé, sütivel kínálnak, megérkezik a párom is. Érdemes átvenni a cipőm? Mire lecserélem, már indulhatok is tovább. Tényleg csak fél órám van. Az maximum két tanda. De megéri. Érzem, ahogy tánc közben lassan átmelegszem. Először a lábam és így tovább felfelé, végül már az ujjaim se jégcsapok. A lelkemről nem is beszélve. És ölelnek, és jó nekem. És nagyon-nagyon örülök ennek a reggeli kis fél órának, még ha olyan is, mint egy kis forgószél, ami felkap, aztán továbbrepít, de olyan jó kis érzésekkel, amik kitartanak egész nap, sőt még azon is túl.
Csodálatos, hogy ezt megtehetem. Foghatom magam hétfő reggel és elmehetek táncolni. Nem volt ez mindig így… Viszont így azt se érzem, hogy november van, hideg, meg korán. Vidámabb a reggel azzal a kis titkos gondolattal, hogy ha minden összejön, táncolhatok egy fél órát. A sok-sok ölelésről nem is beszélve… Létszükséglet!!!
