Bár aludtam rá egyet, most mégis azt mondom, a hangverseny nagy valószínűséggel nem az én műfajom. Pedig igyekeztem, rákészültem, gyúrtam rá fejben, elképzeltem, vajon mi is történik, ha egyhelyben kell ülnöm uszkve 90-100 percet, ráadásul úgy, hogy az akusztikus csatornán jóval aktívabb ingereket kapok, mint a vizuálison. Izgultam. Gyakran eszembe jutott, hogy mi van, ha: unni fogom, álmos (éhes, szomjas) leszek, vagy ideges, megfájdul a térdem, fázni fog a derekam, (lábam) vagy pisilni kell. Azt viszont sejtettem, hogy itt komolyan veszik a dolgokat. Nincs bohóckodás, csak tényleg nagyon végszükség esetén lehet felállni és kimenni, valamint nem foglalhatom el magam, mondjuk a telómmal, vagy nem vehetek elő egy könyvet, mert ez nem az a szitu. Ráadásul – nagyon kedves barátnőmnek köszönhetően – igen előkelő helyre szólt a jegyünk. Kocsis Zoltán szokott ezen a széken ülni. Éreztem is a fenekem alatt ennek a ténynek a súlyát.
Legutóbb főiskolai éveim alatt volt rajtam hasonló nyomás, mikor teljesítenem kellett egy meditációs kurzust. Ott pont ugyanennyit ücsörögtünk egyhelyben. Nincs vakarózás, orrfújás, mászkera, sőt! Az még durvább volt, mert ott csak befelé kellett figyelni, lehetőleg a nagy semmire. Kihívás. Volt ott minden: dőltem jobbra, balra, persze akkor viszketett a bal fülem cimpája leginkább, és furán kaparta valami a torkom is. Áthidaló megoldásként feltaláltam a fejbenfilmet, és vetítettem magamnak mindenfélét. Ha tudta volna az oktató, hogy ezt csinálom, nyilván nem kapom meg az aláírást…
Szóval, annak ellenére, hogy legtisztább önismeretem szerint nem igazán vagyok alkalmas az ilyen szitukra – mert én ennél sokkal türelmetlenebb, fegyelmezetlenebb vagyok - elmentem a koncertre, mert valaki - aki fontos nekem - szereti az ilyesmit. Örömet szerezni pedig jó, és mindenképpen egy élmény volt. Gondolatokat ébresztett bennem.
Miután sikerült kiválasztani a megfelelő ruházatot – átmenet a hétköznapi és a túl elegáns között -, és sikerült leszervezni a gyerekfelügyeletet is, elindultunk. Gyakran járok a barátnőmhöz kávézni ebbe a kultúrintézménybe. Napközben általában csendes a hely, egy-két biztonsági őr lézeng. Most, mikor beléptünk, tele volt korosodó, elegáns népekkel. Fel is vettem gyorsan a szemüvegem, mert úgy éreztem, ebben a közegben nem biztonságos a nélkül közlekedni. Zavarba jöttem. Ilyenkor zsigerből idétlenkedni, vihorászni kezdek, de hát mégiscsak elmúltam 40, szóval uralkodtam magamon, és csak kicsit vigyorogtam hülyén, rábíztam magam a kedvesemre, aki láthatóan otthonosan mozgott a helyzetben. Ez nagyon jólesett.
Egész koncert alatt azon izmoztam, hogy ellazuljak, és teremjenek már végre gondolatok a fejemben, lelkemben ezzel a zenével kapcsolatban. Vagy legyen valami klassz kis monumentális vízióm, hogy a mű miről is szól tulajdonképpen, mit ad, mond nekem. Rágörcsöltem. Miközben igyekeztem szépen viselkedni. Gondolataim lettek ugyan, csak úgy érzem, picit másképp éltem meg az estét, mint a többiek. (Gyakran történik ez velem…) Nagyon izgultam a karmesterért például, hogy egy intenzívebb fellelkesülésnél nehogy véletlenül túl nagyot lépjen hátra és leessen a pulpitusról a földszint, első sor ölébe. Vagy igen vártam mindig, hogy a cintányéros fiú eltalálja-e a megfelelő pillanatot, amikor intenek neki, hogy csapja össze a két plecsnit. Négyszer is eltalálta a darab alatt. Nagyon büszke voltam rá. 80 fős volt a kórus a karzaton. Megszámoltam. Vártam, vártam, hogy végre énekeljenek. Kicsit csalódott voltam, hogy csak másfél percre álltak fel és akkor is csak háromszor zengték el, hogy „bim-bam”. Borzasztóan türelmesek, el kell ismerni. Ahányszor megy ez a darab, ők mindannyiszor végigülik a másfél órát… (Ugyanakkor luxusnak érzem, hogy erre a kis időre szépen varrott, egyforma jelmezük van, minőségi anyagból, miközben, ha én előadást csinálok a gyerekekkel, mindent nulla pénzből kell megoldani…)
Erősen éreztem, hogy ez egy más műfaj, mint amiben én mozgok. Nekem eddig ez teljesen kimaradt. Más keretekkel, szabályokkal, rítusokkal. Úgyhogy bizonyára nem is ezen a szemüvegen keresztül kellene nézni. Mert például rajtam kívül mindenki tudta, hogy a koncert végén besétáló, addig sose látott két hapsi miért kap virágot. Na, ezt már nem bírtam ki, megkérdeztem. Hát, ők voltak a kórusvezetők. Hm. Luxus. Vagy a kintről behívott, fúvós hangszerrel rendelkező fiatalembernek miért örültünk annyira. Ő ugyanis kint zenélt, hogy a távolból hallatsszon. Ne már!!! Ez tényleg más világ… Vagy a szólóénekesnő miért kapott akkora tapsot, mikor öt percig se énekelt és azt is csak hézagosan, miközben ott volt legalább harminc hegedűs és ugyanennyi csellós, brácsás, akik végig tolták az egész darabot, és csak kicsit örültek nekik. Szegény hárfásokról nem is beszélve. Ők kétszer pendítettek, röviden. Nekik biztos volt közös témájuk a cintányéros fiúval.
Én leginkább a kis pókkal éreztem közösséget, aki fesztelenül fel alá mászkált az orrom előtt húzódó korláton. Bennfentes volt, mégis kívülálló. Felsőbbrendű lényként sétált oda vissza. Őt nem nagyon lehetett zavarba hozni. Esetleg az ufó-szerű kamerával, amelyik fel-alá himbálózott – szintén az orrom előtt. Szerettem volna én is így belelazulni, de most nem sikerült. Talán majd legközelebb. Egész biztosan, velem van a baj. Itt kérek elnézést mindenkitől, aki ezt érti. Megígérem, veszem a fáradságot és ismerkedem még a klasszikus zenei koncertek világával, hogy jobban értsem egy kicsit, de gyanítom, nem ez a közeg az én komfort zónám.
