’93-ban felvételiztem a Színművészetire. Még az érettségi évében. Még nem voltam 18. A musical szakot fundáltam ki magamnak. Gondosan összeválogattam a verseket, monológokat a meghirdetett felvételi követelményrendszer alapján. Volt benne mindenféle, amit a kis ingadozó szemléletű lelkivilágom diktált. Szépen megtanultam a szövegeket. Akkor már 5 éve jártam táncolni is, hetente kétszer és nagyon szerettem a musicaleket. Gondoltam, ez elég lesz ahhoz, hogy felvegyenek. Picit azért nyomasztott a gondolat, hogy énekelni nem nagyon szoktam, de a felvételi előtti este erre a problematikára is találtam gyógyírt. Egy barátom apukája valami zenetanár-féle lehetett, meg zongorája is volt. Egy estén át gyakorolta velem a Milordot.
Eljött a nagy nap. Besétáltam a Vas utcába és türelmesen vártam a soromra. Behívtak. A kisterembe két párnázott ajtón keresztül lehetett bejutni, melyek közvetlenül egymásból nyíltak. Nagy kihívás. Mikor az egyiket már becsuktam magam mögött, koromsötétség keletkezett a két ajtó közötti, harminc centis résben, így hát nem találtam a második ajtó kilincsét. Beszorultam. Hosszas tapogatózás után azért sikerült továbblépnem. Benyitottam a terembe, ahol vágni lehetett a füstöt. A felhőn túl pedig felsejlett egy kis színpad, melyre három lépcső vezetett fel. Na, oda kell valahogy eljutnom. Miután abszolváltam az ajtókat, elindultam, hogy kikerüljem a füstben lévő tereptárgyat, ami betöltötte a terem közepét. Meghatározhatatlan elegye volt ez asztalnak, székeknek, kislámpáknak, embereknek. Valószínűleg ők a Bizottság – gondoltam.
Elindultam a színpad felé. Kis fekete miniszoknya volt rajtam, fekete harisnya, bakancs (!), és felül az elmaradhatatlan fehér paraszting, amit annak idején minden jelentős eseményre felvettem. Mivel akkoriban naponta volt egy-egy ilyen pillanat, nagyjából folyton abban voltam. Ehhez a mélyen alternatív szereléshez állandó kiegészítőkként szolgáltak láncok, karkötők és az egyik fülembe fülbevaló gyanánt bevarrt gomb… Ezen kívül volt nálam egy nagy fekete férfi esernyő. A Milord sikerén felbuzdulva készültem a Singing in the rain örök érvényű slágerével is.
Végtelennek tűnő idő alatt megtettem azt az uszkve 5 métert a színpadig, ahol alig láttam a lépcsőket, ennek megfelelően megbotlottam és szinte hason érkeztem a világot jelentő deszkákra. Miután összeszedtem magam, lepillantottam a félméteres mélységbe. Az amorf tereptárgyban arcok, kezek, szemüvegek, papírok, tollak kezdtek körvonalazódni. Leginkább Szinetár Miklós kézfeje sejlett fel, amint fogta a fejét. Aztán hangja szállt felém a füstből: „A Milordot legyen szíves!”
A kottámat odaadtam a zongoristának, aki a színpad szélén ült, majd rájöttem, hogy leginkább az esernyőbe kapaszkodom. Ő egyetlen támaszom ezekben a nehéz időkben. Hát jó, legyen a Milord, de az esernyőt nem adom. Ha már itt van, velem táncol. Szóval nekivágtam. Jó magas hangon, szépen intonálva daloltam a Milordot, közben kicsit lépkedtem erre-arra, de leginkább vadul hadonásztam össze-vissza az esernyővel. Művészi volt. Ha bohóc szak indult volna… De nem indult. A tereptárgy képlékeny masszává kövült és azt susogta: „Köszönjük, majd értesítjük…”
Kissé zavarban, viszont nagyon reménykedve, különösebb bonyodalom nélkül lejöttem a színpadról és kimentem az összes ajtón. Vártam az eredményt. Kiestem a rostán. Picit azért meg voltam bántva… de nem nagyon.
