Na, az van, hogy már darab ideje a pályán vagyok, de én ilyet még nem éltem meg…
Kezdjük az elején! A tanév elég nehezen indult az elsősöknek. Valahogy úgy alakult, hogy egy osztályba több olyan gyerek is került, aki azt se tudja, merre van előre… Nem értik ezt az egészet, hogy minek kell itt lenni, hogy ki ez a sok idegen néni, akik mindig csak azt akarják, hogy üljünk le, meg vegyük elő, rakjuk el, nyissuk ki, mossuk meg, menjük le, meg fel, vegyük fel meg le. Reggeltől estig, megállás nélkül. Nem értik, hogy mindez mire jó, úgyhogy ellenállnak, rendetlenkednek, rosszalkodnak, sírnak, hisztiznek, toporzékolnak, feszegetik a tanáraikat… akarom mondani a határaikat. Illetve, ha jól belegondolok, az elszólás helytálló, hiszen ezek a gyerekek mást se tesznek, mint a tanító nénik idegein táncolnak. Amik bizony nincsenek kötélből. Közben telik az idő, mindenki nyilván legjobb tudása szerint. Aminek azért előbb utóbb beérik a gyümölcse, meg aratható a babérja. (Csak győzze kibírni az ember lánya…)
Mi, sza”g”emberek közben szükségét éreztük egy Önsegítő munkacsoport létrehozásának. Megfogalmazódott bennünk az igény a tudatosabb iskolai problémamegoldásra, a jó gyakorlatok közzétételére, illetve a komoly szakmai munka mederbe terelésére. Szóval összeültünk, hogy kísérletet tegyünk az időről időre felmerülő iskolai problémákra, amiktől a tanárok, tanítók kétségbeesetten szokták széttárni a karjukat, hogy aszongya: „de hát én mindent megtettem és mégse”. Szakmaiságunk teljes tudatában bréjnsztormingoltunk, gondoltuk, ezután már nem lehet olyan probléma, amire ne tudnánk kapásból két-három lehetséges megoldást kínálni, amiket gondosan összegyűjtünk egy megfelelő mappába. Valamint ide nekünk az oroszlánt is.
Egy napon, két elsős gyermek jött hozzám fejlesztő órára. Miután kellő lelkesedéssel megcsinálták a „kötelező” feladatot, következett a szabad játék, melynek hevében az egyiküknek mosdóba kellett mennie. Azon nyomban el is indultunk, mind a hárman, mert ugyebár senkit nem hagyhatok egyedül. Bezártam a szobát, felslattyogtunk az emeletre. A gyermek gyanúsan szorongatta a nadrágját mindkét oldalon, de kérdésemre, hogy kibírja-e, azt felelte, már nem is kell annyira... Felértünk, elvégezte, kézmosás. Alaposan. Vidáman mendegéltünk visszafelé, még tíz perc játék reményében. Mikor azonban kinyitottam az ajtót egy, a földön lévő gyanús „tárgyon” akadt meg a szemem. Nem tudtam értelmezni, mi az az amorf barna, kissé rücskös játékféle a földön és vajon melyik társasból, vagy kirakóból esett ki. Ilyen építőelemre nem emlékeztem… Mondjuk nem volt rajtam szemüveg, úgyhogy közelebbről is meg kellett vizsgálnom a dolgot… Hát, bizony egy kis darab „kaksi” volt a földön. Ez nem vicces!! Vagy mégis? Hosszú pillanatokig értetlenül álltam a probléma előtt. Az első érzés, ami elemi erővel tört fel bennem, hogy ezt okvetlenül felvetem a munkacsoporti értekezleten. Aztán a gyermek nadrágjára pillantottam. Egy bő bermuda volt rajta… Majd mélyen a szemébe néztem, de éreztem, hogy most nagyon észnél kell lennem. Nem szabad, hogy rosszul érezze magát emiatt, de mégis valahogy fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy én azért sejtem, hogy került ide ez a cucc. Dilemma. Nehéz helyzet. Pánikbaesős, vagy sírvanevetős. De azt az egyszerű megoldást is lehet választani, hogy az ember elmegy a takarító nénihez és megkéri, hogy segítsen megoldani a problémát. Ez történt. Takarító néni nagyon készséges volt, azonnal jött és szakszerűen bevizsgálta az objektumot. „Ez csoki!” - mondta. Hát, akkor jó étvágyat! - akartam mondani, de szükségem volt a segítségére, így hát a „Szerintem szagolja meg!” - mellett döntöttem. Segített.
Később persze felvetettem a problémakört az értekezleten, de kiderült, hogy csip-csup dolog, mindenkivel megesett már, ez egy ilyen szakma. De hát Én Ilyet még nem éltem… Teljesen és egészen konkrétan, szakmailag le lettem sz…va. Semmi kertelés. Ez egy teljesen világos, egyértelmű visszajelzés a számomra. Ha úgy tetszik, a munkám gyümölcse ;-) :-D
