Minden házban lakik egy ügyeletes bolond. Mi a teendő, ha megtalál? Ha puszta tiszta jóindulatból folyton ott ugrál az ajtód előtt és mindig van ötlete, hogy mikben szeretne neked segítséget nyújtani. Felásná a kertet, felfúrná a képeidet, úgy amúgy minden téren számíthatsz rá, és erre hetente háromszor biztos felhívja a figyelmedet. Folyamatosan aggódni kell miatta, hogy vajon mikor jelenik meg az ajtóban, vagy ordibál le a negyedikről valamit, mikor hullafáradtan, négy táskával a hátadon hazakullogsz.
Mert mindig van ötlete!! Jobbnál jobb! Amiket mind mind veled akar megosztani. Mert Te meg sajnálod. Mert olyan szánalmas, mikor büszkén bemutatja neked kis feleségét, az meg félhangosan mormogja a bajsza alatt, hogy „sajnos”… Akkor úgy megsajnálod, hogy szegény, szegény ember, és nem akarod megbántani azzal, hogy nem fogadod el a segítségét, ne adj isten, megkéred, hogy ne zaklasson.
Na, de azért vannak felejthetetlen pillanatok. Ezek közé tartozik, mikor emberünk, nevezzük Bélának, boldogan jelenti be, hogy hiperszuper óriásplakátokat talált, amiket azonnal le is hoz és fel is szerel – kérni sem kell… - a Te lakásod melletti óriás falfelületre, ahol ugyan rondán omlik a vakolat, de hát mégse mindegy, mi nézeget le rád a falról nap, mint nap. Persze kérdésedre, hogy jó, jó, de mi van a plakátokon? Nem érkezik felelet, mert az ember már fel is rohant, hogy lehozza őket. Az az opció fel sem merül benne, hogy esetleg Te szeretnél-e egyáltalán óriásplakátot a házfalra, vagy nem.
Hip-hop visszaér néhány különböző méretű összetekert óriásplakáttal, melyek közül izgalommal fűszerezett feszült várakozással, vadul kibontja az elsőt. Te kissé szorongsz, egyértelműen nincsenek jó érzéseid. Valahogy abban egészen biztos vagy, hogy nem egy szép tájképpel találod szemben magad hamarosan. Valóban nem. Az első poszterről egy irgalmatlanul nagy, ormótlan kerti törpe vigyorog rád hátulról fotózva, melynek gatyája félig le van tolva, így a csendélet felét elfoglalja a gnóm pucér ülepe. Hát… Lélekjelenléted és maradék humorérzéked, valamint összes szociális empatikus rábeszélő készséged latba vetésével, irtózatosan finoman körülírod azt a tényt, hogy „maga teljesen elmebeteg, nem gondolja, hogy ezt a gusztustalan giccses szart fogom bámulni minden nap! Menjen má’ a fenébe, most szivat?” Ehelyett természetesen a „jaj, nem lehetne valami más inkább”, a „világért se szeretném megbántani” és a „kislányom esetleg megijedne” félmondatok szerepelnek a valósággá váló repertoárban.
Hát jó, a törpét megúsztuk, de még csak egy csatát nyertünk, nem a háborút, viszont vészesen fogy a türelem muníció, ki kell egyezni minél hamarabb, mielőtt tényleg elszakad a cérna… Következő plakáton egy bazinagy tehén feszít, némi napocska kíséretében zöld háttér előtt. JÓ LESZ!! Rakjuk fel gyorsan! mondod, hogy minél előbb végére juss ennek a rémálomnak. Úgy is lett. Tehén a falon. Vigyorog reggel, este, Te titkon reménykedsz, hogy mikor másnap felkelsz, esetleg hazajössz délután, már nem lesz ott. De ott van. Elhatározod, hogy az éj leple alatt fog eltűnni a Tehén, aki már mindent megtestesít ott a falon, amit utálsz magadban: hogy nem vagy elég határozott, hogy nem akarsz szarfejnek tűnni, hogy nem vállalod fel a konfliktust, hogy nem vagy képes kivédeni az ilyen helyzeteket.
Nem a tehén zavar a falon, mert azon igazából jót röhögsz és teljesen világos, hogy az univerzum és a mindenség szempontjából teljesen mindegy, hogy ott van a tehén a falon, vagy nincs ott. Az zavar, hogy másnap megint jön az ember egy rohadt alkoholos filccel és arra próbál rávenni – ez már végképp totál szürreális – hogy adj nevet a tehénnek és írd rá Te a plakátra, hogy Mariska. Nem vállalod. De a helyzet már annyira bizarr, hogy ki se mész az udvarra, visszabújsz a kis odudba, és különféle elméleteket gyártasz, helyzetgyakorlatokon agyalsz, hogyan lehet rövidre zárni egy ilyenfajta barátkozást úgy, hogy nem bántsd meg a másikat? Hajrá! Én szurkolok neked!
