Az úgy volt, hogy mikor már csak egy fél év volt hátra a negyvenedik szülinapomig, összeakadtam - néhány pillanat erejéig - egy harminckét éves pasival. Tetszett a lendülete, ugyanakkor eléggé megfontoltnak, komolynak, határozottnak tűnt. Elsőre. Barátkoztunk, ismerkedtünk. Azt gondolná az ember, hogy egy ennyi idős pasi már közel jár ahhoz, hogy megállapodjon, letelepedjen, elfogadja a sorsát és megbékéljen a világgal. Volt neki rendes állása, lakása, háttere, kocsija. Látszólag. Ügyesen vette az első pár kanyart és papírforma szerint udvarolt, de legalábbis úgy, ahogyan az az én fejemben elő volt írva. Koncertre hívott, értem jött, hazahozott, vacsorázni vitt, moziba mentünk, talán még táncolni is, beszélgettünk. Minden stimmelt. Elvileg.
Abban az időszakban már elég hamar beláttam a cukormáz mögé, itt se sokára tűnt fel, hogy elkülönít a hétvégi programjaitól, és egy esküvőre is inkább egyedül ment el. Viszont egyre gyakrabban mesélt lehetetlen sztorikat, amik mind arról szóltak, hogy egy-egy ilyen bulizás alkalmával, azt se tudta, hogy került haza (jó esetben), és általában a cuccait se találta. Akkor éreztem először, hogy ilyesmi szitura én biztosan nem vagyok kíváncsi (alkalmas…). Már a második héttől elkezdtek nem stimmelni a dolgok. Folyton magyarázkodott. Ígérte, hogy jön, majd másfél órát késett, ígért mindenkinek mindenfélét, amikkel mind mind elúszott… Leginkább az öreg néni rokont sajnáltam, akitől elhoztuk a hallókészüléket, mondván, hogy ő majd visszaviszi a szervizbe és hip-hop megjavíttatja. Mondanom se kell, hogy az apparátus még két hét múlva is ott hevert a csomagtartóban. Én is kezdtem egyre nyűgösebb lenni.
Akkor lett gyanús, hogy megöregedtem, mikor egy péntek este megérkezett hozzám a gitárjával. Próbáltam örülni, de akkor is sokat késett, és szívem szerint már inkább lefeküdtem volna aludni, egyedül, a jó kis ágyamba… Pedig húsz évvel ezelőtt mit nem adtam volna egy ilyen gitáros csávóért… De most valahogy nem tudtam értékelni. Hulla fáradt voltam. Ő meg éjfél előtt kicsivel nekiállt hangosan gitározni a kanapémon. Hard days night… Hm. Biztos velem van a baj, de azt hittem, megbolondulok, pedig igyekeztem közben arra koncentrálni, hogy most milyen jó nekem, mert itt ez a helyes gitáros pasi és nekem zenél, de közben dübörgött az agyamban, hogy cseeeeend legyeeeeeeen!!! Mert nekem semmi se jó! Aztán valahogy mégis véget ért a koncert és az álom pasi mellém heveredett a kanapéra. Kicsit mesélt arról, hogy előző nap kirúgtak a hámból, úgyhogy a buli után ma egyből dolgozni ment… Hogy kényelmesebb legyen, lerúgta a cipőjét. Nem kellett volna… Na, ne! Most akkor tényleg ezt kell szagolnom, miután végigmelóztam a hetet, kibírtam a koncertet is?!?! Megöregedtem.
Ez abból is látszik, hogy mikor meghívott magához, szintén nehezen tudtam mit kezdeni a helyzettel. A gitáros jó pasi egy kocka alakú üvegházban lakott, valami gazdag menő ismerősének a kertjében. Elég romantikusnak tűnt a hely. Először. Olyan szépen besütött a nap, meg ilyesmik. Aztán ahogy telt-múlt az idő és sötétedett mosdóba kellett mennem. Kiderült, hogy az üvegházban nincs klotyó, hanem át kell slattyogni a havas kerten a főépület alagsorába, le egy nagyon csúszós, meredek lépcsőn, mert csak ott lehet pisilni, esetleg a kertben valahol. Én már ehhez öreg vagyok! Pedig régen mennyire bírtam ezeket a tábori körülményeket. Imádtam. Semmi nem számított, csak, hogy jól érezzük magunkat. Tökmindegy volt, hogy van-e wc és kinek, mennyire volt büdös a lába. Mindenkinek. És gitár is volt mindig, meg nem is nagyon aludtunk. Na, itt se. Képtelen voltam!
A barátkozás itt nagyjából véget is ért, de azért nem váltunk el haraggal. Azt mondta, ő nem találta nálam a helyét, azért hozta el a gitárt. Hát én se az enyémet az üvegházban… Meg a pólómat és a CD-met se találtam többé, amiket sajnos kölcsönadtam neki…
