Komoly elhatározás kell ahhoz, hogy egy nő három órán keresztül csendben maradjon. Jelentkeztem a Csendes Milongára és onnantól kíváncsian vártam az estét, hogy megnézzem közelebbről ezt a kihívást. Kicsit bizonytalankodtam is, mert a foglalkozásvezető píárja pont eggyel ezo-bioterikusabbnak tűnt annál, mint amit még elbírok, de gondoltam, tulajdonképpen, mindegy, hogy hol vagyok három órát csendben, ha közben – nem mellesleg – még táncolhatok is.
Elindultam. Útközben igyekeztem ráhangolódni. Már nem hívtam fel senkit, már nem nyomkodtam a telefonom össze-vissza, hogy a vájberen utolsó utáni instrukciókkal lássam el a bébiszittert, hogy mi a teendő, ha… Sétáltam a helyszín felé, csendesen, egyenletes léptekkel, talán még a légzésemet is figyeltem.
Amikor megérkeztem széles mosollyal és szavakkal fogadott az oktató, amin igen meglepődtem, mert a program leírásban hosszan ecsetelte, hogyan, miként érkezzünk csendben.
- 8-ig még lehet beszélni – mondta.
Megkönnyebbültem és elszomorodtam egyben. Pedig már olyan jól rákészültem a tempós csendben maradásra és most megtorpant a lendületem. Bár ez így elég paradox, nem igaz? Gondoltam, attól, hogy még lehet beszélni, nem feltétlenül muszáj, szóval én folytatom, amit elkezdtem, nyolc óra ide, vagy oda.
És akkor leült mellém, a piros kanapéra Zsuzsi, akit akkor láttam életemben először, gömbölyű volt és nagyon aranyos. Csinosan fel volt öltözve és azonnal folyamatosan beszélni kezdett. De nem zavart. Bekapcsolódtam és örültem neki. Beszélgettünk, mintha az életünk múlna rajta, röpke 7 perc alatt mindent elmesélt magáról. Aztán elcsendesedtünk. Az utolsó utáni percben még az orrom alá dugta a telefonját, amin bepötyögte, hogy: „Jeltolmács?” Nagyon aranyos volt. Nekem is megfordult a fejemben, hogy akár levelezhetnénk is, mint a régi szép időkben, az iskolában, mikor órán nem volt szabad beszélni. Érdekes, hogy a külső kényszerből elkövetett csend rögtön ezt a rutint hívja elő az emberből.
Aztán elkezdtük a foglalkozást. Ezo-bio volt, de nem zavart, mert szervesen kapcsolódott a tangóhoz. Akadt partnerem is. Kölcsönösen kiválasztottuk egymást. Ez olyan szívet melengető érzés. Viszonylag ismeretlen arc. Ez most nagyon jólesett. Nem ismertem a történeteket, ehhez a csendhez jól passzolt, hogy nincs mögöttes tartalom. Csak az ember maga. Nem ismerem a kötelékeit, a szenvedéseit. De ha hosszan a szemébe nézek, tudok róla mindent, ismerem egy egész más szinten… pedig nem tudom a nevét se, és nem ismerem a hangját. (Ez egy kicsit hiányzott…) Csak a szemkontaktus van, a kézfogás, meg az ölelés, a tango a maga valóságában.
Jól éreztem magam a vezetett foglalkozás közben, utána pedig a milongán olyan élményem volt, hogy magam is meglepődtem. Úgy tűnik, tényleg hatásos a csendben maradás, a csak egymás rezdüléseire figyelés.
Szép zene volt. Valz tanda. Ahogy csukott szemmel táncoltam és minden a helyén volt és minden lépés úgy volt jó, ahogy volt, a tökéletes összhang állapotában, egyszer csak azt éreztem, hogy egy bálban vagyok. Egy hatalmas bálteremben, gyönyörű báli ruhában táncolok. Még a ruha anyagát is éreztem magam körül. Még azt is tudtam, hogy sárga színű… Mint egy tündérmesében, valahol, valamikor Miklós cár udvarában…
Ettől az élménytől annyira meglepődtem, hogy kinyitottam a szemem és azonnal ráléptem a partnerem lábára, valamint minden összezavarodott egy másodperc alatt… Aztán már bántam, hogy ennyire ijedős vagyok és próbáltam visszaszervezni magam a bálba, de nem sikerült többé. Pedig csodálatos érzés volt. Sajnos amint „visszatértem” elkezdtem agyalni és igyekeztem logikusan levezetni, hogy miről is lehet itt szó valójában. Ezzel persze hamar megöltem agyból azt a picike jó érzést, ami még maradt bennem a flow után. Sebaj. Legközelebb hagyom magam J
Mindenesetre elcsendesedni érdemes. Attól, hogy nem jár a szád, az agyad se pörög annyira, belassul az egész tudatfolyam, szerencsés esetben meg is áll pár másodpercre, és akkor teljesülhetnek az igazi vágyaid, bármi megtörténhet. Nem az a lényeg, hogyan magyarázzuk. Nem fontos, hogy előző életembe utaztam-e vissza, vagy mi a szösz volt ez. Nem kell feltétlenül megnevezni egy ilyen élményt, mint ahogy a csendben sem nevezünk meg semmit. Csak egyszerűen elfogadni, hogy ez történt és örülni neki, mert ilyen még nem volt.
