Azzal, hogy elhatározod, nyilvánosságra hozod a lelked egy-egy darabját, vállalod a kockázatát mindenféle feléd irányuló hatásoknak. Ha nem érzel magadban elég bátorságot ahhoz, hogy ezeket fogadd, semmiképpen ne írj könyvet, blogot. Ezeket csak egy viszonylag hosszú – önmagaddal ismerkedős - életszakasz után javasolnám. Az nem elég, hogy vágyod a figyelmet, (mindenki vágyik rá), a kérdés, hogy tudsz-e mit kezdeni esetleg egy nagyobb fokú kiváncsisággal. Tudsz-e azon a bizonyos pengeélen egyensúlyozni úgy, hogy a pozitív visszajelzéstől nem száll el az agyad, és a negatívtól nem borulsz ki. Persze a puding próbája az evés, de azért mégiscsak, én azt mondom, ha remegő lábbal nyomod meg a blog bejegyzésed után a „publikált” gombot, mert attól félsz, hogy kitárulkozol, odateszed a kis belső világodat a nagy nyilvánosság elé, és akkor most, „jaj, mi lesz”? Akkor inkább maradjon csak „vázlat”. Ha a „jaj, mit fog szólni, ez vagy az”, „inkább úgy osztom meg, hogy ő ne lássa”, „olyan információk vannak benne, amiket felhasználhatnak ellenem” gondolatok vannak ilyenkor a fejedben, akkor inkább tedd be az egészet a fiókba, öltsd magadra legtitokzatosabb mosolyod és úgy vágj neki a napnak.
A Csernus írja: „Önmagamról rengeteg dolgot elmondok, és egyáltalán nem érzem azt, hogy ezzel az információval bárki árthat nekem. .. Mert hát tegyük fel, megtudnak rólam valamit és elferdítik… akkor mi van? Semmi én tudom, hogy mi az igazság.” A lényeg valahol itt van: ha Te egyensúlyban vagy magaddal és bízol magadban, megállsz a saját lábadon, stb., ráadásul szükségét érzed, hogy ezt másokkal is közöld, akkor viszonylag indifferens a „ki mit szól hozzá” gondolatkör. Nem mondom, persze borzasztóan jól esik a pozitív kritika, az építő jellegűből pedig sokat lehet tanulni, (ami meg nem ilyen, arra nem nagyon kell reagálni szerintem).
Nézzük a kellemeseket: mikor örülnek neked, tetszik, amiket írsz, jó hatást kelt, az nagyon jó érzés. Van-e különbség az érzésben attól függően, hogy ki jelez vissza? Egy darabig nincs. Mindenki elismerésének nagyon lehet örülni, de azért ezek között is lehetnek fontosabb örömök, vagy akár kis meglepi örömök is. Mondjuk, van egy olyan kör, akikre Te felnézel valamiért. Ha onnan, „fentről” jön személyes üzenet, miszerint jó, amit csinálsz, és okvetlenül folytasd, írjál még sokat, hát, azért az szintén elég szívet melengető érzés.
A „csak a kötözködés kedvéért” ellőtt negatív kritikák – amik mögött nincs építő szándék – szerintem végtelenül feleslegesek. Mikor egy írás második sorát konkrétan nehezményezi valaki, úgy tűnik, nem jutott túl a bevezetésen. Itt nagyon fennakadt egy fél mondaton, pedig, tegyük fel, volt az irományban sok, ennél jóval magvasabb, mélyebb értelmű gondolat is. De hát kinek, mi, ugyebár… Mert miről szól ez? Hogy nem nézi egységében az egészet, hanem mazsolázza, hogy mit vehet magára, hol éri őt bántás, hol lehet belekötni, megsértődni? Pedig az „én és az enyém csak téves képzet”, amint azt a rendes buddhisták állítják…. Nem azt mondom, hogy mindenkinek imádnia kell az írásaimat. Van olyan, hogy nem tetszik. Hogy azt mondja, nekem nem tetszik a stílusod, mert össze-vissza, káoszos, csaponganak benne a gondolatok, unalmas, egyforma, túl elvont ilyesmi. Ezt nagyon is el lehet fogadni. Esetleg ha valaki azt mondja, „mindig félek, mikor olvaslak, hogy egy ponton elcsúszol és „pongyolává” válik az egész… De aztán szerencsére nem”. Ez egy igazán őszinte, építő kritika. De a parttalan kekeckedésnek nem látom értelmét.
Könyvbemutatóm volt. Ott is kaptam egy kritikát: a könyvem olyan „nőcis”. Na, nem baj, én így szeretem. Szerintem attól, hogy valami „nőcis” még lehet nagyon felemelő. Nyilván nem tenném a könyvem egy Romana képes újság mellé a polcra, de a nőcis dolgok szerencsére elég széles skálán mozognak, amibe még én is beleférek. Régebben azt gondoltam, már mindent megírtak, már mindenről lecsúsztam, és hetente jelent meg egy-egy újabb nőcis könyv. De ez most az enyém, és már rájöttem, hogy nem akarom az egész világot megváltani… Ráadásul fontos nekem az élet női oldala – hogy ne lenne az, három lányom van… és magammal is volt elég dolgom. De ezen felül is nagyon érdekelnek a női minták, egy családi történelem ismétlődései, hogy miért pont úgy és miért pont akkor… (De ezek a gondolatok remélhetőleg egy nagyobb lélegzetű családregényben öltenek majd testet… gondolom, ha már nyugdíjas leszek…)
Na, ez az írás aztán igazán csapongóra sikerült, de hát a „szabad asszociációs szupervíziónak” pont ez a menete. Semmi nincs kőbe vésve, még mindig minden alakul(hat). És ez az egészben a csodálatos.
Egyébként meg végtelenül szerencsésnek érzem magam – mondjuk, sok munkám is van benne – hogy megélhetek ilyen boldog békeidőket, hogy azt mondja: egészségesek vagyunk, van munkám, érzem, hogy szeretnek, írhatok és táncolhatok. Mi kell még?
