reblog

ajánlás: azoknak, akik most kezdik…

            Lassan egy éve tangózom. Új világ nyílt meg előttem. A tangó (is) gyűjtőhely. A különféle szempontból magányos emberek gyűjtőhelye. Vannak a még útkereső huszonéves magányosak, a harminc körüli, még mindig szingli magányosak és a 40 feletti, már elvált magányosak. Jönnek a társas magányból otthonról menekülők, vagy az együtt otthon magányosak. Közös pont, hogy mindenki emberi kapcsolódásra vágyik. Ki így, ki úgy. És mindenki hozza magával a csomagját, a történetét, a mintáit, a játszmáit, a formáját. Felpróbáljuk, majd levesszük egymást. Esetleg kicsit hordjuk is. Mindezt egyértelműen pozitív, nyitott, kedves, udvarias felhanggal tesszük. Biztonságos terep. Egy ismerősöm szerint én is „így oldom meg”. Hogy mit? Hát a magány érzésének enyhítését. Ez persze egy vetülete minden kollektív tevékenységnek. A tangó sajátossága, hogy közben ott van a tánc is, a zene, a ritmus. Mert nekünk ez az a közös pont, ahol össze tudunk kapcsolódni.

            Röpke egy év alatt sokféle férfival táncoltam. Mindig nagyon érdekes az első pillanat. Meg az összes többi is. De a legelsőben – mikor fizikailag is összekapcsolódunk, hiszen megfogja a kezem és átölel – nagyon sok minden eldől. Kiderül, hogy fogunk-e tudni így vagy úgy, hosszabb, vagy rövidebb ideig, egyszer vagy többször táncolni. Kinek mi a fontos? Nekem fontos, hogy bemutatkozik-e a partner. Valamiért fontos, hogy tudjam a nevét. Az első pillanat után következik 2-3 perc, egy szám. Tanulgatjuk, kóstolgatjuk egymást. Van, akit könnyű követni, akad, akit egyszerűen nem lehet… de a többséget tanulni kell, türelemmel, szeretettel viszonyulni egymáshoz. Nagyon ritka, szinte lehetetlen azonnal tudni egymást. Egy tanda 3-4 számból áll. Ez egy következő fázis. Ha valakivel együtt töltesz egy tandát, az idő alatt már sokat megtudsz a kapcsolódásról. Itt nem lehet kamuzni. Érzitek egymást oda-vissza. Jó esetben a második, harmadik számra érezhetően oldódik a feszültség mindkettőtökben és a „remélem, ügyesen követem” tudatossága átkerül egy másik szintre: a „becsukom a szemem és hagyom magam vezetni” minőségbe.

            Érdekes, hogy egy év után még pontosan tudom, hogy kivel, hol táncoltam először, melyik lépést gyakoroltuk, esetleg mit tanított nekem, milyen érzés volt vele. Mindenkiről van egy lenyomat a lelkemben, de ezek a képek nem standardak. Egy új élmény mindig felülírhatja az elsőt és hozzá tehet, vagy elvehet, de mindenképpen változtat rajta. Engedni kell a változást. A rugalmasság nagyon fontos. A továbblépés záloga.

            Felvetődik a kérdés, hogy még mindig a tangóról beszélek-e. Hát persze, hogy arról, illetve a tangó nyelvezetén keresztül nyilván az emberi kapcsolatokról, hiszen minden, ami a társas táncban történik, az történik egy kapcsolatban is. Ezért hát ez egy fantasztikus és csodálatos szimbólumrendszer, nyelv, ami oda-vissza rímel az Életre.

            Ha próbálom megragadni, hogy mi a leglényegesebb mondanivalója számomra a tangónak, akkor valami ilyesmi gondolat fogalmazódik meg bennem: a vezető és a követő közösen alkotnak. Az alkotás folyamatában nem létezik rossz lépés, mozdulat, mindennek helye van. Így vezetjük és követjük egymást, olykor felváltva is. Mindenkinek megvan a saját tengelye, ami időnként közös tengelyben egyesül úgy, hogy közben mindenki őrzi, megtartja a saját egyensúlyát is. Ami nem komfortos, abban nem kell benne maradni, bármikor ki lehet lépni belőle és ezt lehet udvariasan, kíméletesen is tenni. Fontosak a klasszikus szerepek.  A vezetőnek szüksége van a kezdeményezés lehetőségére, a követőnek pedig az elgyengülés esélyére. Ezek az attitűdök szükségszerűen megtartanak és erősítenek minket az ősidők óta a mai korban leginkább elvesztett szerepeinkben. Ez egy jól működő rendszer.

            Most pedig röviden a típusokról, a teljesség igénye nélkül. Előre bocsájtom, hogy mindegyik karakternek megvan a maga bája, amiért nagyon is szerethető, és én mindnyájuknak már most hálával tartozom, hogy táncoltak velem.

A Macho

            Jól néz ki és ennek teljes tudatában is van. Ha belép valahova, a hölgyek azonnal észreveszik és ő fürdik ebben a figyelemben. Nem túl magas, arányos testalkat, laza stílus, félhosszú haj, átható tekintet. Tutira megy. Csak két év tanulás után kezd milongákra járni. Nem engedi meg magának a botladozást, ő nem fog próbálkozni, csak biztos tudással lép a táncparkettre. Kellően határozott, tartása fix, és ezt tőled is elvárja. Leginkább egy tökéletes próbababával érezheti jól magát. A robotnőnek ne legyenek saját ötletei, és kizárólag a standardizált lépéseket hajtsa végre az általa meghatározott sorrendben. Nincs láblóbálás, és erre gyakran fel is hívja a figyelmed. Két szám után már igyekszel annyira összeszorítani a térded, amennyire csak lehet és a föld felé tendálni, hogy már-már gyökeret versz. Ettől persze mozgásod görcsössé, szögletessé válik, és egyre inkább elfáradsz, vágyod a végét. Majd egy óvatlan pillanatban lankad a figyelmed, lendül a lábad és puszta véletlenségből kajakra tökön rúgod a tökéletes partnert. Többé nem kér fel szerintem…

Izzadós Haiku

            Egy találkozás. Két tenyér összeér. Könyékig csorog. Tél volt…

A Virgonc és az Ugri-bugri

            Ők a milonga rajongók. A milonga a leggyorsabb ritmusú tangó zene, ennek megfelelően gyorsan is kell lépkedni rá. A nem annyira bevállalós, válogatós, kezdő, illetve középhaladó vezetők nem táncolnak milongára. Kudarckerülők. Pedig jó móka! Lehet nevetgélni, vidámkodni. Én bevállalom, ha felkérnek. Ráadásul szeretem a kihívásokat, így a tangóban is izgi, ha egy kicsit kiléphetek a komfortzónámból. Ha valami újat látok, tanulok, nem a biztonságos, tanórai keretek között, hanem egy tapasztalt vezető mutat nekem valami olyat, amit – a legjobb értelemben - kihívás követni. Egy percig sem unalmas, felráz, feldob, új, vidám élményeket ad egy milonga tanda. Talákoztam olyan vezetővel, aki ugrált, mint egy nyúl, esetleg béka, és engem is folyamatos ugrálásra ösztönzött. Eleinte zavarba jöttem, agyaltam, hogy itt most biztos, hogy ugrálni kell, van ilyen a tangóban? Aztán meg nem érdekelt és lelkesen ugráltunk tovább. A második szám után azért gyorsan megkérdeztem: „van ennek valami titka” – bár nagyjából tudtam követni a lépéseket, büszke voltam és jókedvű. „Egyiket a másik után” mondta a vezetőm. Nos igen, ilyen egyszerű.

A Mester

            Vannak az oktatók, akikkel naná, hogy jó táncolni. Az ember nem izgul, tudja, hogy biztos kezekben van. A vezetést érti, tudja követni. Minden olyan egyszerűnek tűnik. Egészen addig nagyjából, amíg csak séta van, meg pár egyszerűbb elem, a kereszt, a hiro, meg az ocho. Na, de ha jönnek a bonyodalmak… Akkor megáll a tudomány. Lehet a vezető akármilyen profi. Ha nekem nincs megfelelő tudásom, ismeretem, alapom, akkor a Jóisten se tud vezetni sehova.

            Na, de most nem is róluk akartam beszélni, hanem A MESTERRŐL. Legalábbis arról, aki így hirdeti magát. Ennek a mesternek olyan puha volt a tartása, hogy az volt az érzésem, ha én nem tartanám bicepszből kettősünk összekulcsolt kezeit, az egész kapcsolódás a földre hullana azon nyomban. Vezetése plöttyedt volt és a zenéhez képest túl lassú. Nem volt benne semmi izgalmas, de még csak biztonságos se. A tanda felénél jöttem rá nagyjából, hogy ő az, akiről már egyszer hallottam – akkor sem túl pozitívan… Igyekeztem felfedezni benne a ősi hindu filozófiai irányzat tanításainak szikráját, de vagy azt éreztem, hogy túl öreg lehet az ilyesfajta bohóckodáshoz, vagy azt gondoltam, hogy nyilván az én Kundalinimmel lehet valami gixer, mert ez a tánc végtelenül punnyadt. Azért szépen megköszöntem, mosolyogtam is.

A Vadász

Furcsán lépked, összevissza, mintha nem is tangózna, de közben mégis, csak valahogy egészen másképp értelmezi a lépéseket, mint bárki más. Mintha csak betévedt volna hülyéskedni egyet az utcáról. Mikor felkér mégis követhető. Olyan „mi sem egyszerűbb ennél” természetességgel. Nem is értem. Pedig még véletlenül se hagyja ott a lábát, hogy átlépjem, ahogy kell, így én átemelem a lábam kecsesen a nagy semmin. És hasonló anti-sztenderd figurák. De valahogy mégis jó vele táncolni. Benne van a kiszámíthatatlanság izgalma. (Ami nyilván benne van létezésének egyéb aspektusaiban is…) Kedvesen pimasz, igazi nagy svihák. Egy szabad vándor, akit még a tangólépések se kötnek, pedig már 20 éve űzi az ipart. A lét elviselhetetlenül könnyű lehet mellette. Ott a lángolás lehetősége, amiben az is benne van, hogy megperzsel, feléget mindent egy pillanat alatt. Óva intenélek tőle, ugyanakkor bíztatlak, hogy kicsit menj vele! Viszont tudnod kell. Alapvető motivációja a vadászat. Ez élteti. Az első pillanatok, a kezdeti lángolás. Aztán friss hús után néz, (esetleg hajkurász egy régebbit kicsit még…)

Én

            Mondjuk velem se egyszerű. Kezdjük ott, hogy milongára nem hordom a szemüvegem, mert ha felkérnek, nem akarok vele szerencsétlenkedni, hogy hova tegyem. Azt akarom, hogy a pillanat tökéletes legyen. Szóval nincs rajtam szemüveg. Így persze nehéz cabeceo-val felkérni, hiszen két-három méternél messzebbre csak sziluetteket látok, mit sem érzékelek, az ilyen finom arcjátékból. Szóval minimum izomból kell kacsintania annak, aki engem táncba vinne. Továbbá nehezen vesz rá a lélek, hogy kiüljek a lányok felkérhetőségének céljából kihelyezett székek egyikére. A két tanda közti átkötő zenében leginkább össze-vissza kóválygok, hülyén téblábolok, hogy elkapjam annak a tekintetét, akit én kigondoltam, hogy fel kéne, kérjen. Általában ezek a vezetők egész másfelé orientálódnak. Közben van, hogy igyekszem kerülni azt az egy-két embert, akivel én nem szeretnék táncolni – bár nem vagyok nagyon válogatós. Ezek a fiúk érdekes módon keresik a tekintetem.

            Hát így valahogy, és a kép folyamatosan alakul, változik, egyetlen állandó dolog van a tanulás folyamatában és az nem más, mint maga a változás. Minden alkalom újat hoz és érzem, hogy ez még nagyon sokáig így lesz. Ez megnyugtató. Ezen felül pedig nagyon-nagyon fontos, hogy életemben először szeretnék olyan klubhoz tartozni, ami engem elfogadna tagnak :-)