- Gyere velem! Ketten is lehetünk vendégek. Biztos nem lesz gond… - mondta Gabi egy irtózatosan meleg, nyári szombaton. Egy barátnőnk vizsgázott. Vendéglátásból.
Gyanítom, hogy a lelkes meghívásban az is szerepet játszott, hogy nekem van autóm, mert a helyszín, egy Isten háta mögötti helyen volt, a Csepel sziget legtúlsó zugában. De nekem se volt jobb programom aznap, gondoltam, kirándulunk egyet, maximum kint megvárom Gabit, ha mégse jutok be. Csak megkajál egy fél óra alatt…
Egész ügyesen megközelítettük az objektumot, csak kicsit tévelyegtünk az egyirányú kis utcákban, meg hát térképünk is volt… egy darabig, mert aztán rejtélyes körülmények között elnyelte a Bermuda háromszög. Útközben eltűnt. (???)
A hely szocreál jelleggel bírt, az ott bennfentes emberek (oktatók, vizsgabiztosok, tanulók) szintén. Végtelen ideig kellett várakozni a 40 fokban a folyosón, mire bejutottunk a vizsga-étterembe. Persze, mondanom se kell, hogy a barátnőnknek – Gabival együtt – már volt két vendége, mert meghívta a pasiját is. Szóval nekem nem volt helyem, de mindenki nagyon ügyködött rajta, hogy legyen. Hagytam magam. Sodródtam, figyeltem. Végül beajánlottak egy nagyon fiatal, nagyon magas fiúhoz vendégeskedni, akinek nem jöttek el az ismerősei. Korábban igen elszomorodtam volna egy ilyen szituáción, most azonban inkább felcsigázott. Gondoltam, majd megírom! És szívtam magamba az információkat.
A vizsgázók – vegyes korosztály – az egész napjukat az épületben töltötték. Írásbeliztek, szóbeliztek és háromfogásos tételsort húztak, amit azután megfőztek. Mi a felszolgálás előtt érkeztünk, mikor már mindannyian csapzottan kóvályogtak, mint az őszi legyek. Hamisgulyás – Brassói aprópecsenye -. Mákosguba, Csontleves – Gordon Bleau – Madártej, és hasonló menük voltak.
A vizsgázóknak az „étterem” ajtajában kellett a vendégeket fogadniuk. Angolul vagy Németül(??). Helyükre kísérni az embereket a két személyes terített asztalokhoz, szintén idegen nyelven. Egyedül ültem le egy asztalhoz, ahonnan beláttam az egész placcot. Kicsit feszengtem a helyzetben, így hát annál jobban vigyorogtam magamon, és az egész szituáción. Közben arra gondoltam, hogy mennyire konkrét vágyam volt az utóbbi időben, hogy valaki elvigyen vacsorázni. Hát tessék! Egy szavam nem lehet… Gabiék elég messze ültek tőlem, időnként vidáman integettünk egymásnak.
A szemközti asztalnál foglalt helyet az Oktató Néni, aki most árgus szemekkel figyelte, hogyan teljesítenek kis gondozottjai. Az asztalok között fel-alá mászkált a vizsgabiztos. Fekete mappát tartott a kezében és vadul jegyzetelt. Mindketten folyamatosan pikírt megjegyzéseket tettek a szenvedő alanyok munkamódjára és az elkészített ételek minőségére. Olyan igazi régi vágású oktatók voltak, amilyenekkel legutóbb a kilencvenes években találkoztam, mikor vezetni tanultam. Kellemetlen alakok. Az egész helyzet nagyon szürreális volt, mindazonáltal ez is színes világunk egy izgalmas szelete.
Konrád, a kis pincérem szép sorban felszolgálta nekem az ételeket, kinyitotta a bort, miközben próbált angolul kommunikálni. Nem beszélt angolul, így hát csak szavakat nyögdécselt. Nagyon megértően és empatikusan viselkedtem, folyamatosan legszebb mosolyommal jutalmaztam szegénykét. A leves sótlan volt, a hús kemény, a párolt zöldségre valószínűleg ráborult egy egész zacskó vegeta. A madártej szót sem érdemel… Igyekeztem szépen fogyasztani. Ügyesen teljesítettük a tervet, viszonylag rövid idő alatt. Közben kicsit oldotta a feszültséget, hogy odakint lecsapott a napok óta várt vihar, és ettől némiképp felfrissült a nép.
Mindenki levizsgázott. Én is. Végre újra képes voltam beleállni egy kihívásokkal teli feladatba. Egy igazán váratlan helyzetbe. Felnőttem, ugyanakkor gyermeki kíváncsisággal és örömmel fogadtam az új ingereket. Elégedett és békés voltam magammal.
