reblog

Na, az van, hogy már darab ideje a pályán vagyok, de én ilyet még nem éltem meg…

Kezdjük az elején! A tanév elég nehezen indult az elsősöknek. Valahogy úgy alakult, hogy egy osztályba több olyan gyerek is került, aki azt se tudja, merre van előre… Nem értik ezt az egészet, hogy minek kell itt lenni, hogy ki ez a sok idegen néni, akik mindig csak azt akarják, hogy üljünk le, meg vegyük elő, rakjuk el, nyissuk ki, mossuk meg, menjük le, meg fel, vegyük fel meg le. Reggeltől estig, megállás nélkül. Nem értik, hogy mindez mire jó, úgyhogy ellenállnak, rendetlenkednek, rosszalkodnak, sírnak, hisztiznek, toporzékolnak, feszegetik a tanáraikat… akarom mondani a határaikat. Illetve, ha jól belegondolok, az elszólás helytálló, hiszen ezek a gyerekek mást se tesznek, mint a tanító nénik idegein táncolnak. Amik bizony nincsenek kötélből. Közben telik az idő, mindenki nyilván legjobb tudása szerint. Aminek azért előbb utóbb beérik a gyümölcse, meg aratható a babérja. (Csak győzze kibírni az ember lánya…)

Mi, sza”g”emberek közben szükségét éreztük egy Önsegítő munkacsoport létrehozásának. Megfogalmazódott bennünk az igény a tudatosabb iskolai problémamegoldásra, a jó gyakorlatok közzétételére, illetve a komoly szakmai munka mederbe terelésére. Szóval összeültünk, hogy kísérletet tegyünk az időről időre felmerülő iskolai problémákra, amiktől a tanárok, tanítók kétségbeesetten szokták széttárni a karjukat, hogy aszongya: „de hát én mindent megtettem és mégse”. Szakmaiságunk teljes tudatában bréjnsztormingoltunk, gondoltuk, ezután már nem lehet olyan probléma, amire ne tudnánk kapásból két-három lehetséges megoldást kínálni, amiket gondosan összegyűjtünk egy megfelelő mappába. Valamint ide nekünk az oroszlánt is.

Egy napon, két elsős gyermek jött hozzám fejlesztő órára. Miután kellő lelkesedéssel megcsinálták a „kötelező” feladatot, következett a szabad játék, melynek hevében az egyiküknek mosdóba kellett mennie. Azon nyomban el is indultunk, mind a hárman, mert ugyebár senkit nem hagyhatok egyedül. Bezártam a szobát, felslattyogtunk az emeletre. A gyermek gyanúsan szorongatta a nadrágját mindkét oldalon, de kérdésemre, hogy kibírja-e, azt felelte, már nem is kell annyira... Felértünk, elvégezte, kézmosás. Alaposan. Vidáman mendegéltünk visszafelé, még tíz perc játék reményében. Mikor azonban kinyitottam az ajtót egy, a földön lévő gyanús „tárgyon” akadt meg a szemem. Nem tudtam értelmezni, mi az az amorf barna, kissé rücskös játékféle a földön és vajon melyik társasból, vagy kirakóból esett ki. Ilyen építőelemre nem emlékeztem… Mondjuk nem volt rajtam szemüveg, úgyhogy közelebbről is meg kellett vizsgálnom a dolgot… Hát, bizony egy kis darab „kaksi” volt a földön. Ez nem vicces!! Vagy mégis? Hosszú pillanatokig értetlenül álltam a probléma előtt. Az első érzés, ami elemi erővel tört fel bennem, hogy ezt okvetlenül felvetem a munkacsoporti értekezleten. Aztán a gyermek nadrágjára pillantottam. Egy bő bermuda volt rajta… Majd mélyen a szemébe néztem, de éreztem, hogy most nagyon észnél kell lennem. Nem szabad, hogy rosszul érezze magát emiatt, de mégis valahogy fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy én azért sejtem, hogy került ide ez a cucc. Dilemma. Nehéz helyzet. Pánikbaesős, vagy sírvanevetős. De azt az egyszerű megoldást is lehet választani, hogy az ember elmegy a takarító nénihez és megkéri, hogy segítsen megoldani a problémát. Ez történt. Takarító néni nagyon készséges volt, azonnal jött és szakszerűen bevizsgálta az objektumot. „Ez csoki!” - mondta. Hát, akkor jó étvágyat! - akartam mondani, de szükségem volt a segítségére, így hát a „Szerintem szagolja meg!” - mellett döntöttem. Segített.

Később persze felvetettem a problémakört az értekezleten, de kiderült, hogy csip-csup dolog, mindenkivel megesett már, ez egy ilyen szakma. De hát Én Ilyet még nem éltem… Teljesen és egészen konkrétan, szakmailag le lettem sz…va. Semmi kertelés. Ez egy teljesen világos, egyértelmű visszajelzés a számomra. Ha úgy tetszik, a munkám gyümölcse ;-) :-D

• Baj van a migránsokkal!
• Mi a baj velük?
• A migránsok behatolnak Szíriából, ahol háború van, és akkor nekünk el kell menni, és mi leszünk a migránsok…
• És akkor minket is bántani fognak egy másik országban, ahova menekülünk? Hogy fog az esni nekünk?
• ???
• Nekünk a telkünkre betört egy migráns, mindent ellopott… ők a sátánisták, nem hisznek Istenben…
• Nem értem, hogy juthatnak át a kerítésen, rendőrökön…
• Mint a szabadságharc ünnepén, amikor mi még nem voltunk meg, 1199-ben, még nem voltak pompás autók, telók, xbox, szürkés volt a világ, mint a képeken.
• A migránsok nem barátkoznak, csak rosszalkodnak.
• Én láttam már egy migránst, nagyon nagy volt!
• Egy megoldás van: géppisztoly… vagy mindenki maradjon a helyén, vagy máshova menjenek inkább, vagy vigye el őket a sátán…
• A migránsokon rossz a „kenet”.
• Ez mit jelent?
• Rosszakra gondolnak, és azt csinálják, az a „kenet”.
• Ha háború lesz, nagyon el kell bújni, mert jönnek az oroszok…
• Én arra szavazok, hogy nem lesz itt háború, mert ez a kedvenc országom, nem megyek el.
• Itt pici tornádók vannak, nem olyan nagy hurrikán, mint Amerikában.
• Akkor olyan véresek lennénk, mint Jézus, mikor felfeszítették. El mered képzelni, mennyire fáj?
• Én nem tudtam, hogy Robi ilyen okos…
• Jóllaktam nagyon…

Napi 17 ölelésre van szükségünk ahhoz, hogy teljes életet éljünk. De akkor mi van azokkal, akik nem tangóznak (minden nap), vagy nincsenek kis gyerekeik, esetleg nem a gyermekvédelemben dolgoznak?

            Az utolsó pillanatig nyitva kellett hagynom a kérdést, hogy megyek-e a reggeli milongára. Amennyire lehet, kézben tartom, irányítom az életem, én szabom a kereteket, határokat magunknak, de vannak helyzetek, amiket sajnos nem tudok befolyásolni. Igyekszem ugyan ráérezni a Ráday utcában reggelente közlekedő kukásautók ritmusára, de időnként - hiába indulunk 7.13-kor - mert akkor már beállt a dugesz, és az utca végén lévő kollégiumnak legalább tizenhat kukája van, ami minimum 10 perc… Abban az esetben, ha nagyon ki lenne számolva az időm, ilyenkor idegeskednék, de ha eleve úgy indulok el, hogy nem kell időre odaérnem, mert nem biztos, hogy megyek táncolni, nyugodtan kivárom, míg az összes zöld kukát, (kéket, sárgát, szelektívet stb.) egyenként felkurblizzák a narancssárga medve urak. Míg, ha fejben időre mennék, vagyis elhatároznám, hogy tutira odaérek, tiszta ideg lennék, hogy miért kell a kukásautó mögött dekkolnom. Így viszont nyugodt vagyok, még semmi nincs eldőlve. Próbálkoztam ugyan a B tervvel (merőleges utca, kis kerülő kétszer balra kanyarodással), de ott is beállt a sárga villogós. Hétfő van, reggel van, nyugi.

Békességemért cserébe, mintha jutalmul kapnám: az út Zuglóig sima ügy, felszabadultan suhanunk a zöldhullám hátán. Ha jó ritmusban kapod el a reggeli indulást, valahogy minden működik – leszámítva a kukást, mert az rendszeren kívül van. Az út visszafelé is járható, így a Deák tér magasságában már merem remélni, (beleélni magam, kezdeni örülni), hogy tényleg fogok táncolni ma reggel, korán, még munka előtt, indulásképpen. Elég izgalmasan hangzik. Már csak parkolót kell találni. Minden működik.

            Szeretem a helyet, olyan jó oda bemenni bármikor. Van kávé, sütivel kínálnak, megérkezik a párom is. Érdemes átvenni a cipőm? Mire lecserélem, már indulhatok is tovább. Tényleg csak fél órám van. Az maximum két tanda. De megéri. Érzem, ahogy tánc közben lassan átmelegszem. Először a lábam és így tovább felfelé, végül már az ujjaim se jégcsapok. A lelkemről nem is beszélve. És ölelnek, és jó nekem. És nagyon-nagyon örülök ennek a reggeli kis fél órának, még ha olyan is, mint egy kis forgószél, ami felkap, aztán továbbrepít, de olyan jó kis érzésekkel, amik kitartanak egész nap, sőt még azon is túl.

Csodálatos, hogy ezt megtehetem. Foghatom magam hétfő reggel és elmehetek táncolni. Nem volt ez mindig így… Viszont így azt se érzem, hogy november van, hideg, meg korán. Vidámabb a reggel azzal a kis titkos gondolattal, hogy ha minden összejön, táncolhatok egy fél órát. A sok-sok ölelésről nem is beszélve… Létszükséglet!!!

„Megvilágosodottnak kell tekinteni azt az embert,

akinek egységtudatát sorsbonyodalmai nem rendítik meg.

Aki életét a minden egy tudására építi, bármi érje,

gondolkodása és tettei krízis helyzeteit

e belső szemlélet mindig korrigálni tudja.”

Gyönyörködtet a felismerés, mikor rádöbbenek, hogy minden mindennel összefügg. Mikor meglátom, hogy kapcsolódik életem egyik területe a másikhoz, és hogy állnak össze bennem a részek kerek egésszé. Amikor világossá válik, hogy miből mi következik, és melyik darabkát hova kell helyezni ahhoz, hogy a kép teljes legyen.

Komoly fejtörést okozott az utóbbi napokban, hogy nekem mi jelenti Tündérországot? Milyen kellene, legyen szerintem ez a hely. Nem szoktam ilyesmiken csak úgy magamtól agyalni, de a feladat megtalált, és nagyon is érdekel. János vitéz előadás készül. A Ferencvárosi iskolásokkal. Elosztottuk a jeleneteket. Mi kaptuk a mese végét. Hetek óta próbálom kiizzadni, hogyan lehetne színpadon leginkább megjeleníteni Tündérországot, hogy az a mai gyerekeknek, felnőtteknek is jelentsen valamit. Mi legyen a mondanivalója?

Az őszi szünetben, barátokkal a Katica tanyára utaztunk. Sok jót hallottunk a helyről, de a valóság legszebb reményeinket is felülmúlta. Csodahely, Somogy megyében. Egy dombokkal körülölelt kis völgyben található, ahol még akkor is érzed, hogy süt a nap, ha éppen borús idő van. Van ott kis tó, meg legelők, állatok és csúszdapark, trambulinok, meg buborék, lovagvár, kalandpálya és labirintus. Lehet csónakázni, ugrálni, bujkálni, állatokat simogatni, malackát hajkurászni, nyuszikat nyünyüzni, kötélpályán mászkerálni, csúszdázni, labdázni, biciklizni, szaladgálni. Amit akarsz.

„ Mindaddig lehetetlennek tűnik, amíg meg nem csinálod.”

Hazaindulás előtt gondolkodóba estem. Hogyan lehetséges az, hogy három napon keresztül senki nem volt feszült, viszont nagyon jól éreztük magunkat. Harmonikusan, békésen töltöttük az időt, kellemesen lebegtünk valami nagyon krémes közegben. És akkor rájöttem, hogy ez lehet a hely szelleme, szellemisége. Nem tudom, hogy van-e tudatos koncepció benne, de akik kitalálták és működtetik ezt a helyet, ők nagyon is birtokában vannak valami tudásnak, arról, hogy milyen is Tündérország. Mindenki nagyon kedves, türelmes, de nem olyan idegesítően izomból kedélyes, hanem tényleg aranyos, teljes lényével figyel rád, ha kérdezel és segít, de csak annyit, hogy meg legyen az esélyed egyedül is felfedezni a dolgokat. Mert ez nagyon fontos! Hogy a vezető, vagy tanár, szülő, felettes, nevezzük bárhogy is azt a felsőbb „szervet”, aki egy gyerek (felnőtt) fölött áll, bizalmat szavazzon neki. A világon talán az egyik legfontosabb dolog az embernek, hogy érezze, bíznak benne, hogy meg tudja csinálni egyedül is a dolgokat, ugyanakkor tudja, hogy van, akitől segítséget kérhet, de nem végzi el helyette a munkát. Mert csak abból lesz sikerélmény, csak attól épülünk – legyen szó gyerekről, vagy felnőttről – ha érezzük ezt a bizalmi légkört magunk körül. A Katica tanyán nagyon értik ezt a csíziót. Ettől pedig felbátorodik az ember és hirtelen kedve lesz mindenhez.

A második napon, mikor besötétedett még bementünk a beltéri csúszdaparkba. Olyan fáradt voltam, mint egy felnőtt, aki egész nap gyerekmód ugra-bugrált, de nem volt szívem leheveredni a babzsák fotelekre, mert olyan hívogató volt az a sok színes csúszda, meg persze a lányok, akik újult erővel vetették bele magukat a labdatengerbe, egyenesen a kék csúszda tetejéről.

• Anyaaaa! Ti is gyertek!! – kiabálták. Mert úgy az igazi, a felnőttekkel együtt, hogy mindenki együtt gyerek.

Akkor, ott, ahogy lecsúsztam a kék csúszdán, és elmerültem a színes gömbök között, megtaláltam Tündérországot! Ez az a hely! Illetve ilyen az a hely, amit én Tündérországnak képzelek. Ahol gyerekek és felnőttek együtt játszhatnak, bíznak egymásban és hisznek magukban, hogy képesek bármire.

Gyönyörködtet a felismerés. Úgyhogy akkor most kezdhetek agyalni azon, hogyan is lehet ezt a Tündérországot színpadon megjeleníteni?

Trambulin? Kötélpálya? Görkori? Bicikli? Kutya, macska…? Miért ne? :-)

ajánlás: azoknak, akik most kezdik…

            Lassan egy éve tangózom. Új világ nyílt meg előttem. A tangó (is) gyűjtőhely. A különféle szempontból magányos emberek gyűjtőhelye. Vannak a még útkereső huszonéves magányosak, a harminc körüli, még mindig szingli magányosak és a 40 feletti, már elvált magányosak. Jönnek a társas magányból otthonról menekülők, vagy az együtt otthon magányosak. Közös pont, hogy mindenki emberi kapcsolódásra vágyik. Ki így, ki úgy. És mindenki hozza magával a csomagját, a történetét, a mintáit, a játszmáit, a formáját. Felpróbáljuk, majd levesszük egymást. Esetleg kicsit hordjuk is. Mindezt egyértelműen pozitív, nyitott, kedves, udvarias felhanggal tesszük. Biztonságos terep. Egy ismerősöm szerint én is „így oldom meg”. Hogy mit? Hát a magány érzésének enyhítését. Ez persze egy vetülete minden kollektív tevékenységnek. A tangó sajátossága, hogy közben ott van a tánc is, a zene, a ritmus. Mert nekünk ez az a közös pont, ahol össze tudunk kapcsolódni.

            Röpke egy év alatt sokféle férfival táncoltam. Mindig nagyon érdekes az első pillanat. Meg az összes többi is. De a legelsőben – mikor fizikailag is összekapcsolódunk, hiszen megfogja a kezem és átölel – nagyon sok minden eldől. Kiderül, hogy fogunk-e tudni így vagy úgy, hosszabb, vagy rövidebb ideig, egyszer vagy többször táncolni. Kinek mi a fontos? Nekem fontos, hogy bemutatkozik-e a partner. Valamiért fontos, hogy tudjam a nevét. Az első pillanat után következik 2-3 perc, egy szám. Tanulgatjuk, kóstolgatjuk egymást. Van, akit könnyű követni, akad, akit egyszerűen nem lehet… de a többséget tanulni kell, türelemmel, szeretettel viszonyulni egymáshoz. Nagyon ritka, szinte lehetetlen azonnal tudni egymást. Egy tanda 3-4 számból áll. Ez egy következő fázis. Ha valakivel együtt töltesz egy tandát, az idő alatt már sokat megtudsz a kapcsolódásról. Itt nem lehet kamuzni. Érzitek egymást oda-vissza. Jó esetben a második, harmadik számra érezhetően oldódik a feszültség mindkettőtökben és a „remélem, ügyesen követem” tudatossága átkerül egy másik szintre: a „becsukom a szemem és hagyom magam vezetni” minőségbe.

            Érdekes, hogy egy év után még pontosan tudom, hogy kivel, hol táncoltam először, melyik lépést gyakoroltuk, esetleg mit tanított nekem, milyen érzés volt vele. Mindenkiről van egy lenyomat a lelkemben, de ezek a képek nem standardak. Egy új élmény mindig felülírhatja az elsőt és hozzá tehet, vagy elvehet, de mindenképpen változtat rajta. Engedni kell a változást. A rugalmasság nagyon fontos. A továbblépés záloga.

            Felvetődik a kérdés, hogy még mindig a tangóról beszélek-e. Hát persze, hogy arról, illetve a tangó nyelvezetén keresztül nyilván az emberi kapcsolatokról, hiszen minden, ami a társas táncban történik, az történik egy kapcsolatban is. Ezért hát ez egy fantasztikus és csodálatos szimbólumrendszer, nyelv, ami oda-vissza rímel az Életre.

            Ha próbálom megragadni, hogy mi a leglényegesebb mondanivalója számomra a tangónak, akkor valami ilyesmi gondolat fogalmazódik meg bennem: a vezető és a követő közösen alkotnak. Az alkotás folyamatában nem létezik rossz lépés, mozdulat, mindennek helye van. Így vezetjük és követjük egymást, olykor felváltva is. Mindenkinek megvan a saját tengelye, ami időnként közös tengelyben egyesül úgy, hogy közben mindenki őrzi, megtartja a saját egyensúlyát is. Ami nem komfortos, abban nem kell benne maradni, bármikor ki lehet lépni belőle és ezt lehet udvariasan, kíméletesen is tenni. Fontosak a klasszikus szerepek.  A vezetőnek szüksége van a kezdeményezés lehetőségére, a követőnek pedig az elgyengülés esélyére. Ezek az attitűdök szükségszerűen megtartanak és erősítenek minket az ősidők óta a mai korban leginkább elvesztett szerepeinkben. Ez egy jól működő rendszer.

            Most pedig röviden a típusokról, a teljesség igénye nélkül. Előre bocsájtom, hogy mindegyik karakternek megvan a maga bája, amiért nagyon is szerethető, és én mindnyájuknak már most hálával tartozom, hogy táncoltak velem.

A Macho

            Jól néz ki és ennek teljes tudatában is van. Ha belép valahova, a hölgyek azonnal észreveszik és ő fürdik ebben a figyelemben. Nem túl magas, arányos testalkat, laza stílus, félhosszú haj, átható tekintet. Tutira megy. Csak két év tanulás után kezd milongákra járni. Nem engedi meg magának a botladozást, ő nem fog próbálkozni, csak biztos tudással lép a táncparkettre. Kellően határozott, tartása fix, és ezt tőled is elvárja. Leginkább egy tökéletes próbababával érezheti jól magát. A robotnőnek ne legyenek saját ötletei, és kizárólag a standardizált lépéseket hajtsa végre az általa meghatározott sorrendben. Nincs láblóbálás, és erre gyakran fel is hívja a figyelmed. Két szám után már igyekszel annyira összeszorítani a térded, amennyire csak lehet és a föld felé tendálni, hogy már-már gyökeret versz. Ettől persze mozgásod görcsössé, szögletessé válik, és egyre inkább elfáradsz, vágyod a végét. Majd egy óvatlan pillanatban lankad a figyelmed, lendül a lábad és puszta véletlenségből kajakra tökön rúgod a tökéletes partnert. Többé nem kér fel szerintem…

Izzadós Haiku

            Egy találkozás. Két tenyér összeér. Könyékig csorog. Tél volt…

A Virgonc és az Ugri-bugri

            Ők a milonga rajongók. A milonga a leggyorsabb ritmusú tangó zene, ennek megfelelően gyorsan is kell lépkedni rá. A nem annyira bevállalós, válogatós, kezdő, illetve középhaladó vezetők nem táncolnak milongára. Kudarckerülők. Pedig jó móka! Lehet nevetgélni, vidámkodni. Én bevállalom, ha felkérnek. Ráadásul szeretem a kihívásokat, így a tangóban is izgi, ha egy kicsit kiléphetek a komfortzónámból. Ha valami újat látok, tanulok, nem a biztonságos, tanórai keretek között, hanem egy tapasztalt vezető mutat nekem valami olyat, amit – a legjobb értelemben - kihívás követni. Egy percig sem unalmas, felráz, feldob, új, vidám élményeket ad egy milonga tanda. Talákoztam olyan vezetővel, aki ugrált, mint egy nyúl, esetleg béka, és engem is folyamatos ugrálásra ösztönzött. Eleinte zavarba jöttem, agyaltam, hogy itt most biztos, hogy ugrálni kell, van ilyen a tangóban? Aztán meg nem érdekelt és lelkesen ugráltunk tovább. A második szám után azért gyorsan megkérdeztem: „van ennek valami titka” – bár nagyjából tudtam követni a lépéseket, büszke voltam és jókedvű. „Egyiket a másik után” mondta a vezetőm. Nos igen, ilyen egyszerű.

A Mester

            Vannak az oktatók, akikkel naná, hogy jó táncolni. Az ember nem izgul, tudja, hogy biztos kezekben van. A vezetést érti, tudja követni. Minden olyan egyszerűnek tűnik. Egészen addig nagyjából, amíg csak séta van, meg pár egyszerűbb elem, a kereszt, a hiro, meg az ocho. Na, de ha jönnek a bonyodalmak… Akkor megáll a tudomány. Lehet a vezető akármilyen profi. Ha nekem nincs megfelelő tudásom, ismeretem, alapom, akkor a Jóisten se tud vezetni sehova.

            Na, de most nem is róluk akartam beszélni, hanem A MESTERRŐL. Legalábbis arról, aki így hirdeti magát. Ennek a mesternek olyan puha volt a tartása, hogy az volt az érzésem, ha én nem tartanám bicepszből kettősünk összekulcsolt kezeit, az egész kapcsolódás a földre hullana azon nyomban. Vezetése plöttyedt volt és a zenéhez képest túl lassú. Nem volt benne semmi izgalmas, de még csak biztonságos se. A tanda felénél jöttem rá nagyjából, hogy ő az, akiről már egyszer hallottam – akkor sem túl pozitívan… Igyekeztem felfedezni benne a ősi hindu filozófiai irányzat tanításainak szikráját, de vagy azt éreztem, hogy túl öreg lehet az ilyesfajta bohóckodáshoz, vagy azt gondoltam, hogy nyilván az én Kundalinimmel lehet valami gixer, mert ez a tánc végtelenül punnyadt. Azért szépen megköszöntem, mosolyogtam is.

A Vadász

Furcsán lépked, összevissza, mintha nem is tangózna, de közben mégis, csak valahogy egészen másképp értelmezi a lépéseket, mint bárki más. Mintha csak betévedt volna hülyéskedni egyet az utcáról. Mikor felkér mégis követhető. Olyan „mi sem egyszerűbb ennél” természetességgel. Nem is értem. Pedig még véletlenül se hagyja ott a lábát, hogy átlépjem, ahogy kell, így én átemelem a lábam kecsesen a nagy semmin. És hasonló anti-sztenderd figurák. De valahogy mégis jó vele táncolni. Benne van a kiszámíthatatlanság izgalma. (Ami nyilván benne van létezésének egyéb aspektusaiban is…) Kedvesen pimasz, igazi nagy svihák. Egy szabad vándor, akit még a tangólépések se kötnek, pedig már 20 éve űzi az ipart. A lét elviselhetetlenül könnyű lehet mellette. Ott a lángolás lehetősége, amiben az is benne van, hogy megperzsel, feléget mindent egy pillanat alatt. Óva intenélek tőle, ugyanakkor bíztatlak, hogy kicsit menj vele! Viszont tudnod kell. Alapvető motivációja a vadászat. Ez élteti. Az első pillanatok, a kezdeti lángolás. Aztán friss hús után néz, (esetleg hajkurász egy régebbit kicsit még…)

Én

            Mondjuk velem se egyszerű. Kezdjük ott, hogy milongára nem hordom a szemüvegem, mert ha felkérnek, nem akarok vele szerencsétlenkedni, hogy hova tegyem. Azt akarom, hogy a pillanat tökéletes legyen. Szóval nincs rajtam szemüveg. Így persze nehéz cabeceo-val felkérni, hiszen két-három méternél messzebbre csak sziluetteket látok, mit sem érzékelek, az ilyen finom arcjátékból. Szóval minimum izomból kell kacsintania annak, aki engem táncba vinne. Továbbá nehezen vesz rá a lélek, hogy kiüljek a lányok felkérhetőségének céljából kihelyezett székek egyikére. A két tanda közti átkötő zenében leginkább össze-vissza kóválygok, hülyén téblábolok, hogy elkapjam annak a tekintetét, akit én kigondoltam, hogy fel kéne, kérjen. Általában ezek a vezetők egész másfelé orientálódnak. Közben van, hogy igyekszem kerülni azt az egy-két embert, akivel én nem szeretnék táncolni – bár nem vagyok nagyon válogatós. Ezek a fiúk érdekes módon keresik a tekintetem.

            Hát így valahogy, és a kép folyamatosan alakul, változik, egyetlen állandó dolog van a tanulás folyamatában és az nem más, mint maga a változás. Minden alkalom újat hoz és érzem, hogy ez még nagyon sokáig így lesz. Ez megnyugtató. Ezen felül pedig nagyon-nagyon fontos, hogy életemben először szeretnék olyan klubhoz tartozni, ami engem elfogadna tagnak :-)