reblog

Az úgy volt, hogy mikor már csak egy fél év volt hátra a negyvenedik szülinapomig, összeakadtam - néhány pillanat erejéig - egy harminckét éves pasival. Tetszett a lendülete, ugyanakkor eléggé megfontoltnak, komolynak, határozottnak tűnt. Elsőre. Barátkoztunk, ismerkedtünk. Azt gondolná az ember, hogy egy ennyi idős pasi már közel jár ahhoz, hogy megállapodjon, letelepedjen, elfogadja a sorsát és megbékéljen a világgal. Volt neki rendes állása, lakása, háttere, kocsija. Látszólag. Ügyesen vette az első pár kanyart és papírforma szerint udvarolt, de legalábbis úgy, ahogyan az az én fejemben elő volt írva. Koncertre hívott, értem jött, hazahozott, vacsorázni vitt, moziba mentünk, talán még táncolni is, beszélgettünk. Minden stimmelt. Elvileg.

            Abban az időszakban már elég hamar beláttam a cukormáz mögé, itt se sokára tűnt fel, hogy elkülönít a hétvégi programjaitól, és egy esküvőre is inkább egyedül ment el. Viszont egyre gyakrabban mesélt lehetetlen sztorikat, amik mind arról szóltak, hogy egy-egy ilyen bulizás alkalmával, azt se tudta, hogy került haza (jó esetben), és általában a cuccait se találta. Akkor éreztem először, hogy ilyesmi szitura én biztosan nem vagyok kíváncsi (alkalmas…). Már a második héttől elkezdtek nem stimmelni a dolgok. Folyton magyarázkodott. Ígérte, hogy jön, majd másfél órát késett, ígért mindenkinek mindenfélét, amikkel mind mind elúszott… Leginkább az öreg néni rokont sajnáltam, akitől elhoztuk a hallókészüléket, mondván, hogy ő majd visszaviszi a szervizbe és hip-hop megjavíttatja. Mondanom se kell, hogy az apparátus még két hét múlva is ott hevert a csomagtartóban. Én is kezdtem egyre nyűgösebb lenni.

            Akkor lett gyanús, hogy megöregedtem, mikor egy péntek este megérkezett hozzám a gitárjával. Próbáltam örülni, de akkor is sokat késett, és szívem szerint már inkább lefeküdtem volna aludni, egyedül, a jó kis ágyamba… Pedig húsz évvel ezelőtt mit nem adtam volna egy ilyen gitáros csávóért… De most valahogy nem tudtam értékelni. Hulla fáradt voltam. Ő meg éjfél előtt kicsivel nekiállt hangosan gitározni a kanapémon. Hard days night… Hm. Biztos velem van a baj, de azt hittem, megbolondulok, pedig igyekeztem közben arra koncentrálni, hogy most milyen jó nekem, mert itt ez a helyes gitáros pasi és nekem zenél, de közben dübörgött az agyamban, hogy cseeeeend legyeeeeeeen!!! Mert nekem semmi se jó! Aztán valahogy mégis véget ért a koncert és az álom pasi mellém heveredett a kanapéra. Kicsit mesélt arról, hogy előző nap kirúgtak a hámból, úgyhogy a buli után ma egyből dolgozni ment… Hogy kényelmesebb legyen, lerúgta a cipőjét. Nem kellett volna… Na, ne! Most akkor tényleg ezt kell szagolnom, miután végigmelóztam a hetet, kibírtam a koncertet is?!?! Megöregedtem.

            Ez abból is látszik, hogy mikor meghívott magához, szintén nehezen tudtam mit kezdeni a helyzettel. A gitáros jó pasi egy kocka alakú üvegházban lakott, valami gazdag menő ismerősének a kertjében. Elég romantikusnak tűnt a hely. Először. Olyan szépen besütött a nap, meg ilyesmik. Aztán ahogy telt-múlt az idő és sötétedett mosdóba kellett mennem. Kiderült, hogy az üvegházban nincs klotyó, hanem át kell slattyogni a havas kerten a főépület alagsorába, le egy nagyon csúszós, meredek lépcsőn, mert csak ott lehet pisilni, esetleg a kertben valahol. Én már ehhez öreg vagyok! Pedig régen mennyire bírtam ezeket a tábori körülményeket. Imádtam. Semmi nem számított, csak, hogy jól érezzük magunkat. Tökmindegy volt, hogy van-e wc és kinek, mennyire volt büdös a lába. Mindenkinek. És gitár is volt mindig, meg nem is nagyon aludtunk. Na, itt se. Képtelen voltam!

            A barátkozás itt nagyjából véget is ért, de azért nem váltunk el haraggal. Azt mondta, ő nem találta nálam a helyét, azért hozta el a gitárt. Hát én se az enyémet az üvegházban… Meg a pólómat és a CD-met se találtam többé, amiket sajnos kölcsönadtam neki…

A szalagavatómat leszámítva, 40 évet kellett várnom életem első báljára…

• Ne legyenek nagy elvárásaid, mert csalódni fogsz! Az egész egy nagy dodzsemezés, tömegnyomor, nem lehet elférni, meleg lesz és büdi… - mondta egy barátka.

Kedvelem őt. Szeretek vele táncolni és beszélgetni, de néha úgy érzem, az átlagnál kicsit pesszimistább. Hogyan volna lehetséges, hogy egy ilyen Bál ne legyen egyszerűen fenomenálisan fantasztikus? Hiszen a Hamupipőkében, továbbá az összes romantikus dizni hercegnős mesében mindig az. És ha már ezek a kedves emberek, ez a szuper közösség -ahova immár tartozni érzem magam - veszik a fáradságot, hogy bált rendeznek, bizonyára minden apró részletre ügyelnek, hogy csodásan érezzük magunkat.

            Vártam, izgultam, készültem. Egyre nőttek az elvárásaim. Komoly energiákat fektettem a „mit vegyek fel?”, na és „ahhoz még mit vegyek fel?” kérdéskörökhöz. Nem volt mindegy, hogy gyalog vagy autóval, és akkor ahhoz képest vastag vagy vékony harisnya. Esetleg tarcsi gatya a táskába. Na, de van-e öltöző, csomagmegőrző, vagy hova teszem a táskám, ami egyébként akkor mekkora is legyen tulajdonképpen? Vagy csak a legszükségesebbeket vigyem? Az se kevés… Valamint „melyik cipőmben meddig bírom?”

A legeslegizgalmasabb a táncrend intézménye volt. A belépő egy legyező, amire fel lehet írni azoknak a nevét, akiknek odaígértük a 12 tandát. Óvatos voltam, gondoltam, először megtöltöm a felét. A kedvesem három táncra kért fel. Ez megadta a kezdeti lelkesedést. Aztán vártam. Hogy felkérjenek… Hamar rájöttem, hogy ez így nem fog menni, hiszen senki nem tudja, hogy nekem van ilyen legyezőm. Segítsünk a tömegeknek, hogy sorban állhassanak felkérni engem… Feltettem egy fotót a népszerű közösségi hálóra. Nem történt semmi. Elszomorodtam… Mert persze nekem azért egész konkrét elképzeléseim voltak, hogy kikkel szeretnék táncolni a Bálon… Közben telt az idő és azért azt sejtettem, hogy akikkel tangózni vágyom, azokra mások is gondolnak, és biztos, hogy van, aki sokkal rámenősebb nálam a témában. Nézzük csak! „Hogyan lehet ezt elegánsan csinálni?” – írtam ki a fészbukra. És megérkezett az első – és gyakorlatilag egyetlen (majdnem) igazi felkérésem. Nagyon örültem neki. És aztán feladtam. Megkértem a barátkámat, hogy táncoljon velem egy tandát, mert őt mindig meg merem kérni, és talán még egy két embert, akik talán nem utasítanak vissza. Nem teljesen így képzeltem…

Ezen a kis kudarcélményen viszonylag hamar túltettem magam. Elérkezett a nagy nap. Lelkesen indultam neki. 7-es busszal báli ruhában, közép vastag harisnyában. A hely tényleg csodaszép volt. Mindenki nagyon kitett magáért. A táncrendi tandákig még volt egy óránk, amikor csak úgy táncoltunk, kellemesen, szellősen tét nélkül… Kezdetnek csodás.

Aztán elindult… és egyre sűrűsödött. Kétszázan egyszerre… Azt értettem, hogy nem szabad nagyot lépni semerre, és azon is hamar túltettem magam, hogy időnként nem csak a partneremmel érintkezem, hanem a szomszédos párok egyikének bizonyos testrészeivel is, mint könyök, sarok stb. Próbáltam mindezek figyelembevételével átszellemülni, a kapcsolódásra és a táncra figyelni. Nem ment. Időnként olyan erővel csapódtak belénk mások, mint amiképpen a vidámparkban a villanyautók mennem egymásnak. Igaza volt! Tényleg dodzsem!!! A negyedik tanda után már tudtam, hogyan érezheti magát egy hal a vásárcsarnokban, abban a nagyon szűk tartályban, ahol többedmagával szorong, a megváltásra várva… Egyre szomorúbb lettem, mert a nagy bátorsággal lezsírozott tandám is tönkrement ebben a lökdösődős beszorulásban… Vártam a megváltást. Nem hittem el, hogy így kell elmúljon a világ dicsősége.

És akkor megérkezett legvidámabb partnerem, és tudtam, hogy együtt kitalálunk valamit, amitől jobb kedvem lesz. Ezért szeretek vele táncolni. Hamar áteveztünk a hatalmas kétszárnyú ajtó túloldalára, abba a kisterembe, ahol táskákat, cipőket pakoltak le az emberek, de középen jó nagy hely volt, kényelmesen el lehetett férni. Ez a helyiség a bálterem meghosszabbítása volt tulajdonképpen… És léptünk (nagyokat), és táncoltunk, és nevettünk, végre olyasmit éreztem, ami nekem különlegessé tehet egy ilyen alkalmat. Itt majdnem elengedtem azt a vágyamat, hogy csendes elmélyülten együtt lehessek a kedvesemmel. Mert igazából azt hiszem én emiatt a kétféle „flow” miatt kedvelem nagyon ezt a tangó témát. Az egyik a játékossága, a másik a mélysége. Na, az egyik megvolt, ne legyek telhetetlen. Hanem legyek hálás, hogy kiemeltek a konzervdobozból és megpörgették a szoknyámat.

Akkor még nem is sejtettük, hogy ezzel mekkora „szabálysértést” követtünk el. Bűnös frakciózásunk után a két terem közötti átjárót eltorlaszolták, mondván, az a helység nincs kibérelve… (???), és különben is a központi teremben van az igazi, autentikus buenos aires-i hangulat, tessék nekünk azonnal oda visszatáncolni és élvezni!! Hm. Körülnéztem. Vajon hol lehet a Nagytestvér, aki azt figyeli, hogy csak kabátok és cipők sorakoznak-e csendes rendben, a kisteremben, esetleg útra kelnek, táncra perdülnek, mert azt viszont már nem lehet… (Közben persze tudtam, ez nem erről szól, hanem arról, hogy ki itt a főnök, és hogy ki ne ugráljon boldogan a látókörön kívül…) A következő, üres tandában néhány poénnal leöblítettük a szabálysértés körüli hercehurcát. Nem volt nagy ügy. Jogkövető állampolgárok lévén – és mert viselkedni is tudunk – szépen visszatáncoltunk, és a továbbiakban kordában tartottam a kisördögöt. De a szemem már nem mertem becsukni. A táncrend elmúltával kicsit leültem, és igyekeztem nem keseregni azon, hogy ennyi volt, hát ilyen egy bál… (Mint a viccben a kismacska, aki csajozni indul a papájával. Mikor már negyed órája lógnak az ereszen, azt mondja: Papa! én most már eleget csajoztam szerintem hazamegyek…)

Pár perc múlva arra eszméltem, hogy valami nagyon különleges, megkapó zene szól a teremből, oszladozik a tömeg és a kedvesem hív, menjünk be, talán van remény… Ahogy lement rólam a nyomás, hogy mikor, ki van beírva a táncrendembe, hogy fogom megtalálni és hol fogunk elférni, sokkal jobb lett az egész, és az üveghegedű csodálatos hangjára még azt a másik fajta élményt is megtapasztalhattam két egész szám erejéig. Egy pillanat alatt megnyugodott a kis háborgó lelkem, béke volt végre.

Remélhetőleg jövőre már nem fogok ennyire rágörcsölni, hiszen a végére sikerült rájönnöm, hogy a lényeg - az a bizonyos érzés, amit mindig keresünk, amiért csináljuk ezt az egészet - az nem azon múlik, hogy mekkora a terem, hányan vagyunk és milyen ruhában. (Persze segít elmélyülni, ha közben nem lökdösnek folyton.)

Ez az én történetem, az én első bálomról, úgy, ahogy volt – kissé zaklatottan, de semmiképpen nem unalmasan – nekem.

Azzal, hogy elhatározod, nyilvánosságra hozod a lelked egy-egy darabját, vállalod a kockázatát mindenféle feléd irányuló hatásoknak. Ha nem érzel magadban elég bátorságot ahhoz, hogy ezeket fogadd, semmiképpen ne írj könyvet, blogot. Ezeket csak egy viszonylag hosszú – önmagaddal ismerkedős - életszakasz után javasolnám. Az nem elég, hogy vágyod a figyelmet, (mindenki vágyik rá), a kérdés, hogy tudsz-e mit kezdeni esetleg egy nagyobb fokú kiváncsisággal. Tudsz-e azon a bizonyos pengeélen egyensúlyozni úgy, hogy a pozitív visszajelzéstől nem száll el az agyad, és a negatívtól nem borulsz ki. Persze a puding próbája az evés, de azért mégiscsak, én azt mondom, ha remegő lábbal nyomod meg a blog bejegyzésed után a „publikált” gombot, mert attól félsz, hogy kitárulkozol, odateszed a kis belső világodat a nagy nyilvánosság elé, és akkor most, „jaj, mi lesz”? Akkor inkább maradjon csak „vázlat”. Ha a „jaj, mit fog szólni, ez vagy az”, „inkább úgy osztom meg, hogy ő ne lássa”, „olyan információk vannak benne, amiket felhasználhatnak ellenem” gondolatok vannak ilyenkor a fejedben, akkor inkább tedd be az egészet a fiókba, öltsd magadra legtitokzatosabb mosolyod és úgy vágj neki a napnak.  

A Csernus írja: „Önmagamról rengeteg dolgot elmondok, és egyáltalán nem érzem azt, hogy ezzel az információval bárki árthat nekem. .. Mert hát tegyük fel, megtudnak rólam valamit és elferdítik… akkor mi van? Semmi én tudom, hogy mi az igazság.” A lényeg valahol itt van: ha Te egyensúlyban vagy magaddal és bízol magadban, megállsz a saját lábadon, stb., ráadásul szükségét érzed, hogy ezt másokkal is közöld, akkor viszonylag indifferens a „ki mit szól hozzá” gondolatkör. Nem mondom, persze borzasztóan jól esik a pozitív kritika, az építő jellegűből pedig sokat lehet tanulni, (ami meg nem ilyen, arra nem nagyon kell reagálni szerintem).

            Nézzük a kellemeseket: mikor örülnek neked, tetszik, amiket írsz, jó hatást kelt, az nagyon jó érzés. Van-e különbség az érzésben attól függően, hogy ki jelez vissza? Egy darabig nincs. Mindenki elismerésének nagyon lehet örülni, de azért ezek között is lehetnek fontosabb örömök, vagy akár kis meglepi örömök is. Mondjuk, van egy olyan kör, akikre Te felnézel valamiért. Ha onnan, „fentről” jön személyes üzenet, miszerint jó, amit csinálsz, és okvetlenül folytasd, írjál még sokat, hát, azért az szintén elég szívet melengető érzés.

A „csak a kötözködés kedvéért” ellőtt negatív kritikák – amik mögött nincs építő szándék – szerintem végtelenül feleslegesek. Mikor egy írás második sorát konkrétan nehezményezi valaki, úgy tűnik, nem jutott túl a bevezetésen. Itt nagyon fennakadt egy fél mondaton, pedig, tegyük fel, volt az irományban sok, ennél jóval magvasabb, mélyebb értelmű gondolat is. De hát kinek, mi, ugyebár… Mert miről szól ez? Hogy nem nézi egységében az egészet, hanem mazsolázza, hogy mit vehet magára, hol éri őt bántás, hol lehet belekötni, megsértődni? Pedig az „én és az enyém csak téves képzet”, amint azt a rendes buddhisták állítják…. Nem azt mondom, hogy mindenkinek imádnia kell az írásaimat. Van olyan, hogy nem tetszik. Hogy azt mondja, nekem nem tetszik a stílusod, mert össze-vissza, káoszos, csaponganak benne a gondolatok, unalmas, egyforma, túl elvont ilyesmi. Ezt nagyon is el lehet fogadni. Esetleg ha valaki azt mondja, „mindig félek, mikor olvaslak, hogy egy ponton elcsúszol és „pongyolává” válik az egész… De aztán szerencsére nem”. Ez egy igazán  őszinte, építő kritika. De a parttalan kekeckedésnek nem látom értelmét.

            Könyvbemutatóm volt. Ott is kaptam egy kritikát: a könyvem olyan „nőcis”. Na, nem baj, én így szeretem. Szerintem attól, hogy valami „nőcis” még lehet nagyon felemelő. Nyilván nem tenném a könyvem egy Romana képes újság mellé a polcra, de a nőcis dolgok szerencsére elég széles skálán mozognak, amibe még én is beleférek. Régebben azt gondoltam, már mindent megírtak, már mindenről lecsúsztam, és hetente jelent meg egy-egy újabb nőcis könyv. De ez most az enyém, és már rájöttem, hogy nem akarom az egész világot megváltani… Ráadásul fontos nekem az élet női oldala – hogy ne lenne az, három lányom van… és magammal is volt elég dolgom. De ezen felül is nagyon érdekelnek a női minták, egy családi történelem ismétlődései, hogy miért pont úgy és miért pont akkor… (De ezek a gondolatok remélhetőleg egy nagyobb lélegzetű családregényben öltenek majd testet… gondolom, ha már nyugdíjas leszek…)

Na, ez az írás aztán igazán csapongóra sikerült, de hát a „szabad asszociációs szupervíziónak” pont ez a menete. Semmi nincs kőbe vésve, még mindig minden alakul(hat). És ez az egészben a csodálatos.

Egyébként meg végtelenül szerencsésnek érzem magam – mondjuk, sok munkám is van benne – hogy megélhetek ilyen boldog békeidőket, hogy azt mondja: egészségesek vagyunk, van munkám, érzem, hogy szeretnek, írhatok és táncolhatok. Mi kell még?

Bár aludtam rá egyet, most mégis azt mondom, a hangverseny nagy valószínűséggel nem az én műfajom. Pedig igyekeztem, rákészültem, gyúrtam rá fejben, elképzeltem, vajon mi is történik, ha egyhelyben kell ülnöm uszkve 90-100 percet, ráadásul úgy, hogy az akusztikus csatornán jóval aktívabb ingereket kapok, mint a vizuálison. Izgultam. Gyakran eszembe jutott, hogy mi van, ha: unni fogom, álmos (éhes, szomjas) leszek, vagy ideges, megfájdul a térdem, fázni fog a derekam, (lábam) vagy pisilni kell. Azt viszont sejtettem, hogy itt komolyan veszik a dolgokat. Nincs bohóckodás, csak tényleg nagyon végszükség esetén lehet felállni és kimenni, valamint nem foglalhatom el magam, mondjuk a telómmal, vagy nem vehetek elő egy könyvet, mert ez nem az a szitu. Ráadásul – nagyon kedves barátnőmnek köszönhetően – igen előkelő helyre szólt a jegyünk. Kocsis Zoltán szokott ezen a széken ülni. Éreztem is a fenekem alatt ennek a ténynek a súlyát.

Legutóbb főiskolai éveim alatt volt rajtam hasonló nyomás, mikor teljesítenem kellett egy meditációs kurzust. Ott pont ugyanennyit ücsörögtünk egyhelyben. Nincs vakarózás, orrfújás, mászkera, sőt! Az még durvább volt, mert ott csak befelé kellett figyelni, lehetőleg a nagy semmire. Kihívás. Volt ott minden: dőltem jobbra, balra, persze akkor viszketett a bal fülem cimpája leginkább, és furán kaparta valami a torkom is. Áthidaló megoldásként feltaláltam a fejbenfilmet, és vetítettem magamnak mindenfélét. Ha tudta volna az oktató, hogy ezt csinálom, nyilván nem kapom meg az aláírást…

Szóval, annak ellenére, hogy legtisztább önismeretem szerint nem igazán vagyok alkalmas az ilyen szitukra – mert én ennél sokkal türelmetlenebb, fegyelmezetlenebb vagyok -  elmentem a koncertre, mert valaki - aki fontos nekem - szereti az ilyesmit. Örömet szerezni pedig jó, és mindenképpen egy élmény volt. Gondolatokat ébresztett bennem.

Miután sikerült kiválasztani a megfelelő ruházatot – átmenet a hétköznapi és a túl elegáns között -, és sikerült leszervezni a gyerekfelügyeletet is, elindultunk. Gyakran járok a barátnőmhöz kávézni ebbe a kultúrintézménybe. Napközben általában csendes a hely, egy-két biztonsági őr lézeng. Most, mikor beléptünk, tele volt korosodó, elegáns népekkel. Fel is vettem gyorsan a szemüvegem, mert úgy éreztem, ebben a közegben nem biztonságos a nélkül közlekedni. Zavarba jöttem. Ilyenkor zsigerből idétlenkedni, vihorászni kezdek, de hát mégiscsak elmúltam 40, szóval uralkodtam magamon, és csak kicsit vigyorogtam hülyén, rábíztam magam a kedvesemre, aki láthatóan otthonosan mozgott a helyzetben. Ez nagyon jólesett.

            Egész koncert alatt azon izmoztam, hogy ellazuljak, és teremjenek már végre gondolatok a fejemben, lelkemben ezzel a zenével kapcsolatban. Vagy legyen valami klassz kis monumentális vízióm, hogy a mű miről is szól tulajdonképpen, mit ad, mond nekem. Rágörcsöltem. Miközben igyekeztem szépen viselkedni. Gondolataim lettek ugyan, csak úgy érzem, picit másképp éltem meg az estét, mint a többiek. (Gyakran történik ez velem…)  Nagyon izgultam a karmesterért például, hogy egy intenzívebb fellelkesülésnél nehogy véletlenül túl nagyot lépjen hátra és leessen a pulpitusról a földszint, első sor ölébe. Vagy igen vártam mindig, hogy a cintányéros fiú eltalálja-e a megfelelő pillanatot, amikor intenek neki, hogy csapja össze a két plecsnit. Négyszer is eltalálta a darab alatt. Nagyon büszke voltam rá. 80 fős volt a kórus a karzaton. Megszámoltam. Vártam, vártam, hogy végre énekeljenek. Kicsit csalódott voltam, hogy csak másfél percre álltak fel és akkor is csak háromszor zengték el, hogy „bim-bam”. Borzasztóan türelmesek, el kell ismerni. Ahányszor megy ez a darab, ők mindannyiszor végigülik a másfél órát… (Ugyanakkor luxusnak érzem, hogy erre a kis időre szépen varrott, egyforma jelmezük van, minőségi anyagból, miközben, ha én előadást csinálok a gyerekekkel, mindent nulla pénzből kell megoldani…)

Erősen éreztem, hogy ez egy más műfaj, mint amiben én mozgok. Nekem eddig ez teljesen kimaradt. Más keretekkel, szabályokkal, rítusokkal. Úgyhogy bizonyára nem is ezen a szemüvegen keresztül kellene nézni. Mert például rajtam kívül mindenki tudta, hogy a koncert végén besétáló, addig sose látott két hapsi miért kap virágot. Na, ezt már nem bírtam ki, megkérdeztem. Hát, ők voltak a kórusvezetők. Hm. Luxus. Vagy a kintről behívott, fúvós hangszerrel rendelkező fiatalembernek miért örültünk annyira. Ő ugyanis kint zenélt, hogy a távolból hallatsszon. Ne már!!! Ez tényleg más világ… Vagy a szólóénekesnő miért kapott akkora tapsot, mikor öt percig se énekelt és azt is csak hézagosan, miközben ott volt legalább harminc hegedűs és ugyanennyi csellós, brácsás, akik végig tolták az egész darabot, és csak kicsit örültek nekik. Szegény hárfásokról nem is beszélve. Ők kétszer pendítettek, röviden.  Nekik biztos volt közös témájuk a cintányéros fiúval.

Én leginkább a kis pókkal éreztem közösséget, aki fesztelenül fel alá mászkált az orrom előtt húzódó korláton. Bennfentes volt, mégis kívülálló. Felsőbbrendű lényként sétált oda vissza. Őt nem nagyon lehetett zavarba hozni. Esetleg az ufó-szerű kamerával, amelyik fel-alá himbálózott – szintén az orrom előtt. Szerettem volna én is így belelazulni, de most nem sikerült. Talán majd legközelebb. Egész biztosan, velem van a baj. Itt kérek elnézést mindenkitől, aki ezt érti. Megígérem, veszem a fáradságot és ismerkedem még a klasszikus zenei koncertek világával, hogy jobban értsem egy kicsit, de gyanítom, nem ez a közeg az én komfort zónám.

Mit csinálsz, ha van szabad másfél órád? Gondolsz egyet, és előre hozol egy elintézendő teendőt a következő napról? Hát igen. Például megpróbálod megszerezni - idő előtt - a munka alkalmassági vizsgálathoz szükséges tüdőszűrés leletedet. Odasétálsz az ablakhoz, amin belül még a függöny is el van húzva. Halvány fény dereng, jelzi, van remény. Körülnézel a tömött folyosón és halált megvető bátorsággal megpróbálsz nagyon halkan keresztülkiabálni a plexin vágott lyukacskákon. Igyekszel szimpatikusnak tűnni, mondandód során elhangzanak a „segítségre lenne szükségem” és a „tudom, hogy nem a megfelelő időpontban érkeztem” varázsszavak, ahogy azt előre eltervezted. Hátha célba érsz.

• NEM ILYENKÓ’ KELL JÖNNI! MI VAN KIÍRVA, MIKÓ’ VAN MA LELETKIADÁS, ÓVASSA MÁ’ EL!!

Akkor újra elkezded, (szídd fel begyem a sok leletet…), elmeséled előlről, hogy másnap reggel jön az üzemorvos, és ugyebár nem mindegy a sorrend, és mi lenne, ha most mégis, kivételesen, csak most az egyszer, de tényleg… Már a nevedet is hajlandó vagy átkiabálni a plexin annak reményében, hogy hátha most az egyszer, valami kivételes csoda folytán, sikerül egy nappal előbb, ráadásul nem az arra rendelt időben hozzájutnod ehhez a nélkülözhetetlen papírdarabhoz. Nem megy. Bár fél siker, mert a hidrogénezett hajzatú kishölgy előbukkan a függöny mögül és „fész tu fész” közli, hogy nem adja. Legalább vállalta az arcát. De minek… Különben is, én vagyok a hibás, miért nem tudom tartani a kereteket. Nem igaz? (A következő héten a megfelelő időben érkeztem. De a tüdőszűrő állomás sajnos elköltözött…)

Na, jól van, nem csüggedünk, irány a posta. Elkeveredett pénz utalvány. Enyém a kihívás. Sajnos nincs ott. Hol lehet? Nyomozunk. Utalták. Akkor 100-as posta. Kapok telefonszámot, hívom őket, nem veszik fel. Valaki megszán – bennfentes - ő is hívja. Érdekes módon akkor felveszik. Lóvé megvan, de még 2 nap, míg ideér. Klassz. Pénz nincs nálam, viszont ha nem iszom egy kávét, akkor azonnal elalszom, pedig még tovább kell mennem.

Akkor felcsillan előttem a Tesco expressz reményteli emblémája. Azért örülök, mert van a pénztárcámban – több mint fél éve – két darab ajándékutalvány. Eljött a perc, levásárolom. Gondosan összeválogatok pont annyi terméket, hogy ne kelljen visszaadniuk, van közte fincsi, mű típusú jegeskávé is. A pénztárnál azért közlik, hogy a kaja az nem ajándék (már akinek…) és sajna ezeket a termékeket erre a papírkára nem lehet beváltani. Feladom.

Kilépek a boltból és megvilágosodom. Tényleg!!! Péntek, 13-a van! Most már mindent értek. Hát ezért nem sikerül semmi, még jó, hogy nem történt nagyobb baj! Ezzel elengedem az összes feszültséget és vidáman nyugtázom, hogy kellőképpen kitöltöttem a szabadidőt, szóval indulhatok a kislányomért, mert fél 4-van. Egy pillanat! Ha 4-re megyek, akkor ma csütörtök van és egyáltalán nem 13-a... Sebaj. Akkor azért jó. Mert ennyi haszontalan tevékenységgel ma mindenképpen kiváltottam előre a holnapi napot.