reblog

• Gyere velem! Ketten is lehetünk vendégek. Biztos nem lesz gond… - mondta Gabi egy irtózatosan meleg, nyári szombaton. Egy barátnőnk vizsgázott. Vendéglátásból.

Gyanítom, hogy a lelkes meghívásban az is szerepet játszott, hogy nekem van autóm, mert a helyszín, egy Isten háta mögötti helyen volt, a Csepel sziget legtúlsó zugában. De nekem se volt jobb programom aznap, gondoltam, kirándulunk egyet, maximum kint megvárom Gabit, ha mégse jutok be. Csak megkajál egy fél óra alatt…

Egész ügyesen megközelítettük az objektumot, csak kicsit tévelyegtünk az egyirányú kis utcákban, meg hát térképünk is volt… egy darabig, mert aztán rejtélyes körülmények között elnyelte a Bermuda háromszög. Útközben eltűnt. (???)

A hely szocreál jelleggel bírt, az ott bennfentes emberek (oktatók, vizsgabiztosok, tanulók) szintén. Végtelen ideig kellett várakozni a 40 fokban a folyosón, mire bejutottunk a vizsga-étterembe. Persze, mondanom se kell, hogy a barátnőnknek – Gabival együtt – már volt két vendége, mert meghívta a pasiját is. Szóval nekem nem volt helyem, de mindenki nagyon ügyködött rajta, hogy legyen. Hagytam magam. Sodródtam, figyeltem. Végül beajánlottak egy nagyon fiatal, nagyon magas fiúhoz vendégeskedni, akinek nem jöttek el az ismerősei. Korábban igen elszomorodtam volna egy ilyen szituáción, most azonban inkább felcsigázott. Gondoltam, majd megírom! És szívtam magamba az információkat.

A vizsgázók – vegyes korosztály – az egész napjukat az épületben töltötték. Írásbeliztek, szóbeliztek és háromfogásos tételsort húztak, amit azután megfőztek. Mi a felszolgálás előtt érkeztünk, mikor már mindannyian csapzottan kóvályogtak, mint az őszi legyek. Hamisgulyás – Brassói aprópecsenye -. Mákosguba, Csontleves – Gordon Bleau – Madártej, és hasonló menük voltak.

A vizsgázóknak az „étterem” ajtajában kellett a vendégeket fogadniuk. Angolul vagy Németül(??). Helyükre kísérni az embereket a két személyes terített asztalokhoz, szintén idegen nyelven. Egyedül ültem le egy asztalhoz, ahonnan beláttam az egész placcot. Kicsit feszengtem a helyzetben, így hát annál jobban vigyorogtam magamon, és az egész szituáción. Közben arra gondoltam, hogy mennyire konkrét vágyam volt az utóbbi időben, hogy valaki elvigyen vacsorázni. Hát tessék! Egy szavam nem lehet… Gabiék elég messze ültek tőlem, időnként vidáman integettünk egymásnak.

A szemközti asztalnál foglalt helyet az Oktató Néni, aki most árgus szemekkel figyelte, hogyan teljesítenek kis gondozottjai. Az asztalok között fel-alá mászkált a vizsgabiztos. Fekete mappát tartott a kezében és vadul jegyzetelt. Mindketten folyamatosan pikírt megjegyzéseket tettek a szenvedő alanyok munkamódjára és az elkészített ételek minőségére. Olyan igazi régi vágású oktatók voltak, amilyenekkel legutóbb a kilencvenes években találkoztam, mikor vezetni tanultam. Kellemetlen alakok. Az egész helyzet nagyon szürreális volt, mindazonáltal ez is színes világunk egy izgalmas szelete.

Konrád, a kis pincérem szép sorban felszolgálta nekem az ételeket, kinyitotta a bort, miközben próbált angolul kommunikálni. Nem beszélt angolul, így hát csak szavakat nyögdécselt. Nagyon megértően és empatikusan viselkedtem, folyamatosan legszebb mosolyommal jutalmaztam szegénykét. A leves sótlan volt, a hús kemény, a párolt zöldségre valószínűleg ráborult egy egész zacskó vegeta. A madártej szót sem érdemel… Igyekeztem szépen fogyasztani. Ügyesen teljesítettük a tervet, viszonylag rövid idő alatt. Közben kicsit oldotta a feszültséget, hogy odakint lecsapott a napok óta várt vihar, és ettől némiképp felfrissült a nép.

Mindenki levizsgázott. Én is. Végre újra képes voltam beleállni egy kihívásokkal teli feladatba. Egy igazán váratlan helyzetbe. Felnőttem, ugyanakkor gyermeki kíváncsisággal és örömmel fogadtam az új ingereket. Elégedett és békés voltam magammal.

’93-ban felvételiztem a Színművészetire. Még az érettségi évében. Még nem voltam 18. A musical szakot fundáltam ki magamnak. Gondosan összeválogattam a verseket, monológokat a meghirdetett felvételi követelményrendszer alapján. Volt benne mindenféle, amit a kis ingadozó szemléletű lelkivilágom diktált. Szépen megtanultam a szövegeket. Akkor már 5 éve jártam táncolni is, hetente kétszer és nagyon szerettem a musicaleket. Gondoltam, ez elég lesz ahhoz, hogy felvegyenek. Picit azért nyomasztott a gondolat, hogy énekelni nem nagyon szoktam, de a felvételi előtti este erre a problematikára is találtam gyógyírt. Egy barátom apukája valami zenetanár-féle lehetett, meg zongorája is volt. Egy estén át gyakorolta velem a Milordot.

Eljött a nagy nap. Besétáltam a Vas utcába és türelmesen vártam a soromra. Behívtak. A kisterembe két párnázott ajtón keresztül lehetett bejutni, melyek közvetlenül egymásból nyíltak. Nagy kihívás. Mikor az egyiket már becsuktam magam mögött, koromsötétség keletkezett a két ajtó közötti, harminc centis résben, így hát nem találtam a második ajtó kilincsét. Beszorultam. Hosszas tapogatózás után azért sikerült továbblépnem. Benyitottam a terembe, ahol vágni lehetett a füstöt. A felhőn túl pedig felsejlett egy kis színpad, melyre három lépcső vezetett fel. Na, oda kell valahogy eljutnom. Miután abszolváltam az ajtókat, elindultam, hogy kikerüljem a füstben lévő tereptárgyat, ami betöltötte a terem közepét. Meghatározhatatlan elegye volt ez asztalnak, székeknek, kislámpáknak, embereknek. Valószínűleg ők a Bizottság – gondoltam.

Elindultam a színpad felé. Kis fekete miniszoknya volt rajtam, fekete harisnya, bakancs (!), és felül az elmaradhatatlan fehér paraszting, amit annak idején minden jelentős eseményre felvettem. Mivel akkoriban naponta volt egy-egy ilyen pillanat, nagyjából folyton abban voltam. Ehhez a mélyen alternatív szereléshez állandó kiegészítőkként szolgáltak láncok, karkötők és az egyik fülembe fülbevaló gyanánt bevarrt gomb… Ezen kívül volt nálam egy nagy fekete férfi esernyő. A Milord sikerén felbuzdulva készültem a Singing in the rain örök érvényű slágerével is.

Végtelennek tűnő idő alatt megtettem azt az uszkve 5 métert a színpadig, ahol alig láttam a lépcsőket, ennek megfelelően megbotlottam és szinte hason érkeztem a világot jelentő deszkákra. Miután összeszedtem magam, lepillantottam a félméteres mélységbe. Az amorf tereptárgyban arcok, kezek, szemüvegek, papírok, tollak kezdtek körvonalazódni. Leginkább Szinetár Miklós kézfeje sejlett fel, amint fogta a fejét. Aztán hangja szállt felém a füstből: „A Milordot legyen szíves!”

A kottámat odaadtam a zongoristának, aki a színpad szélén ült, majd rájöttem, hogy leginkább az esernyőbe kapaszkodom. Ő egyetlen támaszom ezekben a nehéz időkben. Hát jó, legyen a Milord, de az esernyőt nem adom. Ha már itt van, velem táncol. Szóval nekivágtam. Jó magas hangon, szépen intonálva daloltam a Milordot, közben kicsit lépkedtem erre-arra, de leginkább vadul hadonásztam össze-vissza az esernyővel. Művészi volt. Ha bohóc szak indult volna… De nem indult. A tereptárgy képlékeny masszává kövült és azt susogta: „Köszönjük, majd értesítjük…”

Kissé zavarban, viszont nagyon reménykedve, különösebb bonyodalom nélkül lejöttem a színpadról és kimentem az összes ajtón. Vártam az eredményt. Kiestem a rostán. Picit azért meg voltam bántva… de nem nagyon.

Komoly elhatározás kell ahhoz, hogy egy nő három órán keresztül csendben maradjon. Jelentkeztem a Csendes Milongára és onnantól kíváncsian vártam az estét, hogy megnézzem közelebbről ezt a kihívást. Kicsit bizonytalankodtam is, mert a foglalkozásvezető píárja pont eggyel ezo-bioterikusabbnak tűnt annál, mint amit még elbírok, de gondoltam, tulajdonképpen, mindegy, hogy hol vagyok három órát csendben, ha közben – nem mellesleg – még táncolhatok is.

            Elindultam. Útközben igyekeztem ráhangolódni. Már nem hívtam fel senkit, már nem nyomkodtam a telefonom össze-vissza, hogy a vájberen utolsó utáni instrukciókkal lássam el a bébiszittert, hogy mi a teendő, ha… Sétáltam a helyszín felé, csendesen, egyenletes léptekkel, talán még a légzésemet is figyeltem.

            Amikor megérkeztem széles mosollyal és szavakkal fogadott az oktató, amin igen meglepődtem, mert a program leírásban hosszan ecsetelte, hogyan, miként érkezzünk csendben.

• 8-ig még lehet beszélni – mondta.

Megkönnyebbültem és elszomorodtam egyben. Pedig már olyan jól rákészültem a tempós csendben maradásra és most megtorpant a lendületem. Bár ez így elég paradox, nem igaz? Gondoltam, attól, hogy még lehet beszélni, nem feltétlenül muszáj, szóval én folytatom, amit elkezdtem, nyolc óra ide, vagy oda.

És akkor leült mellém, a piros kanapéra Zsuzsi, akit akkor láttam életemben először, gömbölyű volt és nagyon aranyos. Csinosan fel volt öltözve és azonnal folyamatosan beszélni kezdett. De nem zavart. Bekapcsolódtam és örültem neki. Beszélgettünk, mintha az életünk múlna rajta, röpke 7 perc alatt mindent elmesélt magáról. Aztán elcsendesedtünk. Az utolsó utáni percben még az orrom alá dugta a telefonját, amin bepötyögte, hogy: „Jeltolmács?” Nagyon aranyos volt. Nekem is megfordult a fejemben, hogy akár levelezhetnénk is, mint a régi szép időkben, az iskolában, mikor órán nem volt szabad beszélni. Érdekes, hogy a külső kényszerből elkövetett csend rögtön ezt a rutint hívja elő az emberből.

Aztán elkezdtük a foglalkozást. Ezo-bio volt, de nem zavart, mert szervesen kapcsolódott a tangóhoz. Akadt partnerem is. Kölcsönösen kiválasztottuk egymást. Ez olyan szívet melengető érzés. Viszonylag ismeretlen arc. Ez most nagyon jólesett. Nem ismertem a történeteket, ehhez a csendhez jól passzolt, hogy nincs mögöttes tartalom. Csak az ember maga. Nem ismerem a kötelékeit, a szenvedéseit. De ha hosszan a szemébe nézek, tudok róla mindent, ismerem egy egész más szinten… pedig nem tudom a nevét se, és nem ismerem a hangját. (Ez egy kicsit hiányzott…) Csak a szemkontaktus van, a kézfogás, meg az ölelés, a tango a maga valóságában.

Jól éreztem magam a vezetett foglalkozás közben, utána pedig a milongán olyan élményem volt, hogy magam is meglepődtem. Úgy tűnik, tényleg hatásos a csendben maradás, a csak egymás rezdüléseire figyelés.

Szép zene volt. Valz tanda. Ahogy csukott szemmel táncoltam és minden a helyén volt és minden lépés úgy volt jó, ahogy volt, a tökéletes összhang állapotában, egyszer csak azt éreztem, hogy egy bálban vagyok. Egy hatalmas bálteremben, gyönyörű báli ruhában táncolok. Még a ruha anyagát is éreztem magam körül. Még azt is tudtam, hogy sárga színű… Mint egy tündérmesében, valahol, valamikor Miklós cár udvarában…

Ettől az élménytől annyira meglepődtem, hogy kinyitottam a szemem és azonnal ráléptem a partnerem lábára, valamint minden összezavarodott egy másodperc alatt… Aztán már bántam, hogy ennyire ijedős vagyok és próbáltam visszaszervezni magam a bálba, de nem sikerült többé. Pedig csodálatos érzés volt. Sajnos amint „visszatértem” elkezdtem agyalni és igyekeztem logikusan levezetni, hogy miről is lehet itt szó valójában. Ezzel persze hamar megöltem agyból azt a picike jó érzést, ami még maradt bennem a flow után. Sebaj. Legközelebb hagyom magam J

Mindenesetre elcsendesedni érdemes. Attól, hogy nem jár a szád, az agyad se pörög annyira, belassul az egész tudatfolyam, szerencsés esetben meg is áll pár másodpercre, és akkor teljesülhetnek az igazi vágyaid, bármi megtörténhet. Nem az a lényeg, hogyan magyarázzuk. Nem fontos, hogy előző életembe utaztam-e vissza, vagy mi a szösz volt ez. Nem kell feltétlenül megnevezni egy ilyen élményt, mint ahogy a csendben sem nevezünk meg semmit. Csak egyszerűen elfogadni, hogy ez történt és örülni neki, mert ilyen még nem volt.

Minden házban lakik egy ügyeletes bolond. Mi a teendő, ha megtalál? Ha puszta tiszta jóindulatból folyton ott ugrál az ajtód előtt és mindig van ötlete, hogy mikben szeretne neked segítséget nyújtani. Felásná a kertet, felfúrná a képeidet, úgy amúgy minden téren számíthatsz rá, és erre hetente háromszor biztos felhívja a figyelmedet. Folyamatosan aggódni kell miatta, hogy vajon mikor jelenik meg az ajtóban, vagy ordibál le a negyedikről valamit, mikor hullafáradtan, négy táskával a hátadon hazakullogsz.

Mert mindig van ötlete!! Jobbnál jobb! Amiket mind mind veled akar megosztani. Mert Te meg sajnálod. Mert olyan szánalmas, mikor büszkén bemutatja neked kis feleségét, az meg félhangosan mormogja a bajsza alatt, hogy „sajnos”… Akkor úgy megsajnálod, hogy szegény, szegény ember, és nem akarod megbántani azzal, hogy nem fogadod el a segítségét, ne adj isten, megkéred, hogy ne zaklasson.

Na, de azért vannak felejthetetlen pillanatok. Ezek közé tartozik, mikor emberünk, nevezzük Bélának, boldogan jelenti be, hogy hiperszuper óriásplakátokat talált, amiket azonnal le is hoz és fel is szerel – kérni sem kell… - a Te lakásod melletti óriás falfelületre, ahol ugyan rondán omlik a vakolat, de hát mégse mindegy, mi nézeget le rád a falról nap, mint nap. Persze kérdésedre, hogy jó, jó, de mi van a plakátokon? Nem érkezik felelet, mert az ember már fel is rohant, hogy lehozza őket. Az az opció fel sem merül benne, hogy esetleg Te szeretnél-e egyáltalán óriásplakátot a házfalra, vagy nem.

Hip-hop visszaér néhány különböző méretű összetekert óriásplakáttal, melyek közül izgalommal fűszerezett feszült várakozással, vadul kibontja az elsőt. Te kissé szorongsz, egyértelműen nincsenek jó érzéseid. Valahogy abban egészen biztos vagy, hogy nem egy szép tájképpel találod szemben magad hamarosan. Valóban nem. Az első poszterről egy irgalmatlanul nagy, ormótlan kerti törpe vigyorog rád hátulról fotózva, melynek gatyája félig le van tolva, így a csendélet felét elfoglalja a gnóm pucér ülepe. Hát… Lélekjelenléted és maradék humorérzéked, valamint összes szociális empatikus rábeszélő készséged latba vetésével, irtózatosan finoman körülírod azt a tényt, hogy „maga teljesen elmebeteg, nem gondolja, hogy ezt a gusztustalan giccses szart fogom bámulni minden nap! Menjen má’ a fenébe, most szivat?” Ehelyett természetesen a „jaj, nem lehetne valami más inkább”, a „világért se szeretném megbántani” és a „kislányom esetleg megijedne” félmondatok szerepelnek a valósággá váló repertoárban.

Hát jó, a törpét megúsztuk, de még csak egy csatát nyertünk, nem a háborút, viszont vészesen fogy a türelem muníció, ki kell egyezni minél hamarabb, mielőtt tényleg elszakad a cérna… Következő plakáton egy bazinagy tehén feszít, némi napocska kíséretében zöld háttér előtt. JÓ LESZ!! Rakjuk fel gyorsan! mondod, hogy minél előbb végére juss ennek a rémálomnak. Úgy is lett. Tehén a falon. Vigyorog reggel, este, Te titkon reménykedsz, hogy mikor másnap felkelsz, esetleg hazajössz délután, már nem lesz ott. De ott van. Elhatározod, hogy az éj leple alatt fog eltűnni a Tehén, aki már mindent megtestesít ott a falon, amit utálsz magadban: hogy nem vagy elég határozott, hogy nem akarsz szarfejnek tűnni, hogy nem vállalod fel a konfliktust, hogy nem vagy képes kivédeni az ilyen helyzeteket.

Nem a tehén zavar a falon, mert azon igazából jót röhögsz és teljesen világos, hogy az univerzum és a mindenség szempontjából teljesen mindegy, hogy ott van a tehén a falon, vagy nincs ott. Az zavar, hogy másnap megint jön az ember egy rohadt alkoholos filccel és arra próbál rávenni – ez már végképp totál szürreális – hogy adj nevet a tehénnek és írd rá Te a plakátra, hogy Mariska. Nem vállalod. De a helyzet már annyira bizarr, hogy ki se mész az udvarra, visszabújsz a kis odudba, és különféle elméleteket gyártasz, helyzetgyakorlatokon agyalsz, hogyan lehet rövidre zárni egy ilyenfajta barátkozást úgy, hogy nem bántsd meg a másikat? Hajrá! Én szurkolok neked!