• Gyerekek! Azt kellene csinálni, hogy Te most itt kézen állsz az ő lábfejére, Te meg megfogod a lábát és a nyakadba rakod és akkor így lépkedtek! Menni fog?
  • Igen… De itt a kövön próbáljuk ki először? Nem megyünk be inkább a porondra? Ott puhább a talaj, (ha mégis fejreesnék…)
  • Nem tudunk bemenni, mert most próbálnak az elefántokkal. Az lesz a zene, hogy „Egyedül nem megy…”, és akkor, amíg átépítik a manézst, Ti ott variáltok valamit egy bőrönddel, meg vicceskedtek a gyerekekkel. Lesz kalap, meg bohócorr, és a végén kisétáltok így kéztől-lábtól. Rendben?

Nagyon is rendben volt! A Fővárosi Nagycirkusz volt a kedvenc munkahelyem. Teljesen véletlenül keveredtem oda. A balett tanárom csinálta a koreográfiákat a műsorhoz.

  • Kinek van kedve jönni? – tette fel a kérdést egy keddi óra után.

20 éves voltam. Annak boldog tudatában, hogy már nem kell kikérnem a szüleim véleményét, lelkesen jelentkeztem a feladatra. Nagyon izgalmasan hangzott. Táncolhatok a Cirkuszban! Mindig szerettem, kicsi korom óta… valami különös vonzódásom, bensőséges kapcsolatom volt a cirkusszal. Nem hiszek ilyesmiben, de gondolom előző életemben műlovarnő, esetleg táncoló medve lehettem.

A próbák hamar lezajlottak, 5-6 koreográfiát tanultunk meg egy röpke hét alatt, mert aztán indult a szezon. Az utolsó simításokat a porondon végeztük, illetve az emeleti büfé előtti járólapokon dobtuk össze azt a kis bohóc duettet, amiben nekem kézen kellett járnom, (szerencsére nem egyedül…).

A koncepció szerint az állatos számok előtt volt egy felvezető tánc, ami jelezte, hogy mi következik. Felléptek kutyák, tevék, lovak, elefántok. Ennek megfelelően mi előadtunk kutyás táncot, valami indiai szerűt, ami a tevékhez kapcsolódott (nem is értem), és egy spanyol bikaviadalt, ami a lovas iskolához. Emlékszem, hogy Eszti barátnőm volt a bika hátsója (szegény). A kutyák cukik voltak, a tevék köpködtek, a lovak meg csak egyszerűen csodaszépek és fenségesek.

A produkció csúcsa nekem az volt, mikor az elefántszám előtt színes szalagokat pörgettünk, az elefántoknak kirakott kör alakú emelvényeken. Abban a pillanatban, hogy véget ért a mi zenénk, rákezdett a zenekar, nyílt a függöny és hatalmas svunggal bejött három elefánt. Irtózatosan gyorsan kellett leugrani és elhúzni onnan. Félelmetesen izgalmas volt.

Ezeken kívül még egy nyitótáncra és egy fináléra is szerződtünk. Az elején cilinderrel… 3 hónap alatt csak egyetlen egyszer dobtam el. Pedig vasárnaponként 3 előadás is volt!! De egyszer azért elhajítottam rendesen…

Az előadás végén pedig „elképesztően gyönyörű” tollfejdíszekben lépdeltünk lefelé a zenekar két oldalán, a lépcsőkön, és sétáltuk körbe integetve a porondot.

Na meg persze az a bizonyos, világon egyedülálló duett, mikor én kézen állva, na és a bőrönd. (A pasinak már a nevére se emlékszem… és sokat tűnődtem rajta, vajon meleg-e…)

Szerettem a rivaldát! Bevallom. Nagyon különleges világ. Mert az épület, a jelmezek, a ruhák kétes értékű kopottsága nekem nem azt sugallta, hogy ez egy letűnt világ, amire már nem költenek az emberek, már nincs pénz újat venni, felújítani, hanem azt, hogy ezek a falak, öltözők, emberek nagyon is sokat tudnak mesélni, hogy a hely gyökerei mélyre nyúlnak, szelleme valami igazán ősit őriz. Hogy hány ember, mennyi helyről megfordult már itt, cirkuszos generációk laktak ezekben a szobákban, és mennyi-mennyi beszélgetés és mese hangzott el a társalgóban, ahol előadás alatt ücsörögnek a fellépők. Ahol elképesztően durva elegyben keveredik a cigi füst a fáradt olajban rántott hús, illetve az állatok szaga, de mindig mindenki szól egy-két szót a másikhoz. Ha arra jársz, biztos, hogy megszólít az igazi, autentikus, orosz bohóc, és Te nagyon igyekszel, hogy 8 évnyi orosz tanulással, valamint egy érettségivel a hátad mögött, legalább értsd, amit mond, illetve ki tudjál izzadni magadból három értelmes mondatot, mert annyira jól esik kapcsolódni ott, azon a helyen…

Az előadások közti szünetekben pedig jó beülni csak úgy az üres nézőtérre, vagy a porond széléről nézegetni a semmit, ami visszhangozza az évtizedek óta folyton folyvást kántált cirkuszi mantrát, hogy jámpám párárárám, jámpám, párárárám…

20 év telt el, és én, azóta is különös izgalmat érzek, ha cirkuszos filmet látok, könyvet olvasok. Minden évben elmegyek a gyerekekkel. Mikor feljövök a Széchenyi fürdőnél a kis földalattiból, és megérzem a cirkusz illatát, úgy örülök, mint egy kisgyerek. Ennél tisztább, egyértelműbb érzés kevés van.