Az idei koratavasz legigazibb nőnapi pillanata lett, mikor végre összejöttünk a csajokkal, hogy elmeséljük, kinek hogy telt az a bizonyos nap, amit várunk is, meg igyekszünk is a leghiggadtabban átvészelni. Mert tudjuk az összes közhelyet, amit a pasik előszeretettel hangoztatnak, hogy „de miért kellene pont ezen a napon szeretetet nyilvánítani”, (klassz kis alibi arra, hogy akkor ezen a napon sem kell (tisztelet a kivételnek)…. meg azt is, hogy egy egyedülálló nő ne nyavalyogjon, hanem örüljön minden apró morzsának, ami jut.

Ezeket mind figyelembe véve, és szem előtt tartva vágtam neki az idei nőnapnak. Elhatároztam, hogy tiszta tudatossággal és sztoikus nyugalommal fogom venni, az adott keretben a kanyarokat reggeltől estig, és nem vagyok hajlandó elszomorodni, sőt, attól, hogy nő vagyok, nőnap alkalmából egészen nyugodtan felköszönthetem kedves kis nőismerőseimet, akik vannak bizony szép számmal a felmenőben és a lemenőben, no meg oldalágon is. Abban pedig szinte biztos voltam, hogy egyikük se dúskál a jeles nap javaiban. Vettem tehát virágot Anyukámnak, a Kislányomnak és még a Bébiszitternek is, mert nagyon szeretem és hálás vagyok neki, hogy időnként biztosítja az esti kimenőmet. Ezen kívül régi képekkel köszöntöttem a többieket a neves közösségi hálón, mert szerintem kedves dolog, jólesik nekünk. Jól is éreztem magam, bár, azért hazudnék, ha nem reménykedtem volna titkon, hogy mégiscsak történik majd valami igazán különleges ezen a napon. A visszafogott vágy időnként kikandikált, de ügyesen visszaszorítottam, hogy mégse legyen belőle nagy csalódás a végén.

Nem panaszkodhatom: Kaptam kollektiv, tantestületi virágot, a tanáriban elhelyezve, a karbantartó bácsiktól. Lehetett mellé választani tábla csokit is. (Ennek a felét egyből megettem, hogy jobban érezzem a törődést. ) Meg egy zacskó drazsét, este, a táncon. Meg is lepődtem… Mivel az adományozóról tudom, hogy nem fogyaszt csokoládét, lányos zavaromban megkínáltam a másik oldalamon ülő pasit, akivel éppen akkor beszélgettem. Azt hiszem, ez nem volt túl szerencsés húzás… Valamint két-három messenger üzenetet. Egy szavam nem lehet! (Ez már most több, mint amit a házasságom alatt kaptam ezeken a napokon…) És láttam olyan posztot is – egyébként általam nagyra tartott, intelligens, talán érzékeny férfitól – hogy mennyire elege van az ilyen fészbukos nőcis ömlengésekből. Nem szoktam kommentelni ilyesmit, de most megszólítva éreztem magam, hogy azt mondja: na, nem baj, mert majd mi nők szépen aranyosan felköszöntjük egymást. Nem tartom magam egy kimondott szüfrazsett alkatnak, és még feminista se vagyok, de mégis hogyan lehet ezt kevésbé bánatosan túlélni, ha az ember mellett nincs ott az ideális férfi, aki reggel kávéval ébreszti, naponta kétszer megkérdezi rövid üzenetben, hogy „hogy telik” és este hoz egy szál virágot, esetleg elviszi vacsorázni. Mi akkor is nők vagyunk, ha nincs mellettünk ilyen, férfinak látszó tárgy. Mert nem csak az Ő viszonylatában vagyunk nők, hanem csak úgy magunktól is, és igenis szeretnénk, ha valahogy különlegessé válna ez a nap, (meg az összes többi is nyilván…)

Nektek hogy telt?

  • Én kaptam egy „Boldog nőnapot!” üzenetet a bátyámtól. Küldött egy képet, egy csokor virágról, amit a barátnőjének vett, még a tábla is látszott rajta, a lány nevével…

 

  • Nálunk elég viccesen alakult: késő este jöttem haza, mert versenyt szerveztem az iskolában. A kislányom azzal fogadott, hogy csukjam be a szemem, mert jött nekem egy ajándék. Akkor átnyújtott egy nagy csokrot, amihez kacifántos történet tartozott. A virágot futár hozta, a gyerek nyitott ajtót. Gyereknek futár nem adhat át csomagot. Ehhez a művelethez szükség van egy nagykorúra. Aznap a volt férjem vigyázott a gyerekekre.

 

  • Apaaaa! Jött egy virág Anyának, átveszed? – kiabált be a szobába a kislányom. Nehéz lett volna megállapítani abban a pillanatban, hogy ki volt nagyobb zavarban, a Futár, vagy az Apa, de mindkettő hosszú másodpercekig tartó monológot folytatott le fejben. A következőre jutottak:

 

  • Maga a férj? – kérdezte a futár, mert sehogy se állt össze neki, hogy miért küld egy férj virágcsokrot a feleségének, ha tudja, hogy nem lesz otthon este…

 

  • Én a gyerekek apja vagyok – mondta az Apa, mert ő meg arra gondolt: vajon a futár kije lehet a volt feleségem barátjának, és ki mennyit tud a szereplők közül abból, hogy ma én vigyázok a gyerekekre?

 

  • Mindenesetre én nagyon jót nevettem, mikor elmesélték a virágküldemény igaz történetét.

Mi is jót mulattunk, és létrejött egy igazi nőnapi pillanat, (igaz, nem pont azon a napon…)

És tényleg, tisztelet a kivételnek, mert van, aki próbálkozik, még ha nem is úgy sikerül, ahogy eltervezte, de a „félrecsúszott nyakkendőket” szerintem nagyon is lehet díjazni, sokkal inkább, mint azt, ha valaki meg se próbálja, és ugyanazzal az energiával kivagyian képviseli évről-évre, hogy „de miért pont ezen a napon”, meg hogy „nem vagyok komformista”, meg hogy „nehogymá’ megmondják nekem, hogy mikor tiszteljem a nőket”.

 

Én azt gondolom, talán ez egy jó alkalom, elkezdeni.