„Sometime to lose balance for love
is part of living balanced life”
/Ketut Liyer/
„A tangóban a partnerek testkontaktusban vannak, úgymond „összekötve”. Ez azt jelenti, hogy két ember között helyezkedik el a közös egyensúlyi tengely. Ez az érzet akkor alakulhat ki, ha előtte megtalálják saját, egyenes tengelyüket. Ezen kívül a pár, miközben kontaktusban van, nem pontosan szemben áll egymással, hanem kicsit oldal irányba eltolva, úgy, hogy ne akadályozzák egymás egyéni mozgását, szabad utat engedjenek egymásnak.”
A táncban hallgatsz a másikra, figyelsz, vigyázol rá. Azért mozogsz, mert ő is mozdul, vársz, ha ő is vár. Együtt lüktetni, lélegezni a másikkal. Ez a tango. A vezetés-követés rugalmas alakításában rejlik a szabadság, és abban, hogy a tengelyek egyesülése után képesek legyünk visszatalálni saját, egyéni tengelyünkhöz. Hogy egyedül is egyensúlyban tudjunk maradni. Ne arról szóljon a tánc, hogy folyton egymást támogatjuk, tartjuk, kapaszkodunk a másikba. Nagyon fontos, hogy legyen saját, biztos tengely, különben egy idő után a partner nem bír megtartani. Az a tánc, ahol az emberek folyton egymásra támaszkodnak, nem közös tengelyt eredményez, hanem izzadást, fáradást, sok-sok energiaveszteséget, kényelmetlen érzéseket. Menekülésre késztet.
Akadnak olyan táncosok, akiknek nagyon stabil a saját tengelyük, és nehezen ereszkednek bele egy közösbe. Nincs elég bátorságuk picit beleolvadni, mert féltik a nehezen megszerzett saját tengelyüket. Csak gyakorlás, és egy csipetnyi bátorság kérdése, hogy a táncos újra és újra vissza tudjon találni saját egyensúlyához. Érdemes időről-időre megpróbálkozni a tánccal, hiszen vágyjuk azt a közös egyensúlyt, mert sokkal izgalmasabb, felszabadítóbb, mint az egyéni. A saját tengely körüli lét nagyon biztonságos forma, de hosszú távon eléggé egysíkú. Kicsit olyan, mint a sótlan leves.
Érdemes úgy táncba menni, hogy nincsenek elvárásaink. Csak a figyelem van a másik felé, és a folyamatos kommunikáció. Egymás értése, vezetése, követése pedig olyan könnyed táncot eredményezhet, amiben a partnerek jól érzik magukat, hálásak a másiknak és boldogok lehetnek együtt, és külön is. A tánc folyamatos, közös alakítása, az odafigyelés és a tengelyek mentén egy biztonságos, ugyanakkor kellően izgalmas, változatos, örömteli kapcsolódást jelenthet.
Ha elvárásokkal kezdünk táncolni, az egyik a másikra folyamatosan megpróbálja ráerőltetni a saját elképzeléseit, vagy „megírja” a táncot, az elejétől a végéig, abban nincs szabadság, csak alkalmazkodás, lenyomás, ez csak egy a lehetséges utak közül, ami kizárja az összes többit és egyszínűvé teszi a táncot. Van, hogy a partner elfogadja ezt a szemléletet. Alakulhat úgy, hogy ő nagyon elfogadó, (túl)jól alkalmazkodó követő és nincsenek saját ötletei. Képes teljesen feladni a saját tengelyét. Ilyenkor semmiképpen nem beszélhetünk közös tengelyről. Itt az az eset áll fenn, hogy a Vezető olyan erősnek gondolja magát, hogy elbírja a másikat saját tengely nélkül is, kvázi ketten lógnak egy rúdon. Nem gondolom jó ötletnek. Bizonyára meglesz a böjtje…
Ami viszont nagyon fontos, az a tengelyek, a különféle egyensúlyok megszerzésének sorrendje. Ha valakinek nincs saját egyensúlya, sose tud majd biztonsággal beleállni a közös tengelybe. Mindig ott lesz benne a félelem, hogy „De mi lesz azután? Oké, hogy most együtt vagyunk, de mi lesz, ha vége a zenének, vagy holnap, (ha eltűnik, nem hív fel stb). Akinek nincs saját stabil tengelye, folyton csak azzal a félelemmel együtt tud kapcsolódni, hogy ha a közös egyensúly nem tart örökké, akkor neki nincs hova vissza, el lesz veszve, el fog esni, dőlni, ha véget ér a tánc. Mivel ettől retteg már az elején, tánca görcsös lesz, kapkodó, tele megfelelési kényszerrel. Folyamatosan jól akar teljesíteni, nehogy valóra váljon legnagyobb félelme: hogy ő nem elég jó. Mivel mindig a másiktól várja a megerősítést, megtartást, támogatást, ráutalja magát. Ha nincs meg a saját tengely, egyensúly, és a pár egyik fele örökké a közösre, vagy a partnerére támaszkodik, esetleg mindketten egymásra, az a tánc szükségszerűen magában rejti a kudarc lehetőségét. Ha az együtt mozgást folyamatosan fűszerezi az egyik fél belső bizonytalansága, önbizalomhiánya, a közös alkotás halálra van ítélve.
Harmonikus tánc az, ha a partnereknek megvan az egyéni balanszuk, de képesek közös tengelyben is feloldódni. Jó nézni kívülről, és csodás megélni belülről. Ott flow van, meg boldogság. Ha pedig vége a zenének, előbb-utóbb mindenki visszatalál a saját tartásához, és sétál tovább a saját útján, amit ő választott magának, és ami időről-időre keresztezi a másikét, esetleg párhuzamosan halad.
