reblog

„Sometime to lose balance for love

 is part of living balanced life”

/Ketut Liyer/

„A tangóban a partnerek testkontaktusban vannak, úgymond „összekötve”. Ez azt jelenti, hogy két ember között helyezkedik el a közös egyensúlyi tengely. Ez az érzet akkor alakulhat ki, ha előtte megtalálják saját, egyenes tengelyüket. Ezen kívül a pár, miközben kontaktusban van, nem pontosan szemben áll egymással, hanem kicsit oldal irányba eltolva, úgy, hogy ne akadályozzák egymás egyéni mozgását, szabad utat engedjenek egymásnak.”

A táncban hallgatsz a másikra, figyelsz, vigyázol rá. Azért mozogsz, mert ő is mozdul, vársz, ha ő is vár. Együtt lüktetni, lélegezni a másikkal. Ez a tango. A vezetés-követés rugalmas alakításában rejlik a szabadság, és abban, hogy a tengelyek egyesülése után képesek legyünk visszatalálni saját, egyéni tengelyünkhöz. Hogy egyedül is egyensúlyban tudjunk maradni. Ne arról szóljon a tánc, hogy folyton egymást támogatjuk, tartjuk, kapaszkodunk a másikba. Nagyon fontos, hogy legyen saját, biztos tengely, különben egy idő után a partner nem bír megtartani. Az a tánc, ahol az emberek folyton egymásra támaszkodnak, nem közös tengelyt eredményez, hanem izzadást, fáradást, sok-sok energiaveszteséget, kényelmetlen érzéseket. Menekülésre késztet.

Akadnak olyan táncosok, akiknek nagyon stabil a saját tengelyük, és nehezen ereszkednek bele egy közösbe. Nincs elég bátorságuk picit beleolvadni, mert féltik a nehezen megszerzett saját tengelyüket. Csak gyakorlás, és egy csipetnyi bátorság kérdése, hogy a táncos újra és újra vissza tudjon találni saját egyensúlyához. Érdemes időről-időre megpróbálkozni a tánccal, hiszen vágyjuk azt a közös egyensúlyt, mert sokkal izgalmasabb, felszabadítóbb, mint az egyéni. A saját tengely körüli lét nagyon biztonságos forma, de hosszú távon eléggé egysíkú. Kicsit olyan, mint a sótlan leves.

Érdemes úgy táncba menni, hogy nincsenek elvárásaink. Csak a figyelem van a másik felé, és a folyamatos kommunikáció. Egymás értése, vezetése, követése pedig olyan könnyed táncot eredményezhet, amiben a partnerek jól érzik magukat, hálásak a másiknak és boldogok lehetnek együtt, és külön is. A tánc folyamatos, közös alakítása, az odafigyelés és a tengelyek mentén egy biztonságos, ugyanakkor kellően izgalmas, változatos, örömteli kapcsolódást jelenthet.

Ha elvárásokkal kezdünk táncolni, az egyik a másikra folyamatosan megpróbálja ráerőltetni a saját elképzeléseit, vagy „megírja” a táncot, az elejétől a végéig, abban nincs szabadság, csak alkalmazkodás, lenyomás, ez csak egy a lehetséges utak közül, ami kizárja az összes többit és egyszínűvé teszi a táncot. Van, hogy a partner elfogadja ezt a szemléletet. Alakulhat úgy, hogy ő nagyon elfogadó, (túl)jól alkalmazkodó követő és nincsenek saját ötletei. Képes teljesen feladni a saját tengelyét. Ilyenkor semmiképpen nem beszélhetünk közös tengelyről. Itt az az eset áll fenn, hogy a Vezető olyan erősnek gondolja magát, hogy elbírja a másikat saját tengely nélkül is, kvázi ketten lógnak egy rúdon. Nem gondolom jó ötletnek. Bizonyára meglesz a böjtje…

Ami viszont nagyon fontos, az a tengelyek, a különféle egyensúlyok megszerzésének sorrendje. Ha valakinek nincs saját egyensúlya, sose tud majd biztonsággal beleállni a közös tengelybe. Mindig ott lesz benne a félelem, hogy „De mi lesz azután? Oké, hogy most együtt vagyunk, de mi lesz, ha vége a zenének, vagy holnap, (ha eltűnik, nem hív fel stb). Akinek nincs saját stabil tengelye, folyton csak azzal a félelemmel együtt tud kapcsolódni, hogy ha a közös egyensúly nem tart örökké, akkor neki nincs hova vissza, el lesz veszve, el fog esni, dőlni, ha véget ér a tánc.  Mivel ettől retteg már az elején, tánca görcsös lesz, kapkodó, tele megfelelési kényszerrel. Folyamatosan jól akar teljesíteni, nehogy valóra váljon legnagyobb félelme: hogy ő nem elég jó. Mivel mindig a másiktól várja a megerősítést, megtartást, támogatást, ráutalja magát. Ha nincs meg a saját tengely, egyensúly, és a pár egyik fele örökké a közösre, vagy a partnerére támaszkodik, esetleg mindketten egymásra, az a tánc szükségszerűen magában rejti a kudarc lehetőségét. Ha az együtt mozgást folyamatosan fűszerezi az egyik fél belső bizonytalansága, önbizalomhiánya, a közös alkotás halálra van ítélve.

            Harmonikus tánc az, ha a partnereknek megvan az egyéni balanszuk, de képesek közös tengelyben is feloldódni. Jó nézni kívülről, és csodás megélni belülről. Ott flow van, meg boldogság. Ha pedig vége a zenének, előbb-utóbb mindenki visszatalál a saját tartásához, és sétál tovább a saját útján, amit ő választott magának, és ami időről-időre keresztezi a másikét, esetleg párhuzamosan halad.

• Gyerekek! Azt kellene csinálni, hogy Te most itt kézen állsz az ő lábfejére, Te meg megfogod a lábát és a nyakadba rakod és akkor így lépkedtek! Menni fog?
• Igen… De itt a kövön próbáljuk ki először? Nem megyünk be inkább a porondra? Ott puhább a talaj, (ha mégis fejreesnék…)
• Nem tudunk bemenni, mert most próbálnak az elefántokkal. Az lesz a zene, hogy „Egyedül nem megy…”, és akkor, amíg átépítik a manézst, Ti ott variáltok valamit egy bőrönddel, meg vicceskedtek a gyerekekkel. Lesz kalap, meg bohócorr, és a végén kisétáltok így kéztől-lábtól. Rendben?

Nagyon is rendben volt! A Fővárosi Nagycirkusz volt a kedvenc munkahelyem. Teljesen véletlenül keveredtem oda. A balett tanárom csinálta a koreográfiákat a műsorhoz.

• Kinek van kedve jönni? – tette fel a kérdést egy keddi óra után.

20 éves voltam. Annak boldog tudatában, hogy már nem kell kikérnem a szüleim véleményét, lelkesen jelentkeztem a feladatra. Nagyon izgalmasan hangzott. Táncolhatok a Cirkuszban! Mindig szerettem, kicsi korom óta… valami különös vonzódásom, bensőséges kapcsolatom volt a cirkusszal. Nem hiszek ilyesmiben, de gondolom előző életemben műlovarnő, esetleg táncoló medve lehettem.

A próbák hamar lezajlottak, 5-6 koreográfiát tanultunk meg egy röpke hét alatt, mert aztán indult a szezon. Az utolsó simításokat a porondon végeztük, illetve az emeleti büfé előtti járólapokon dobtuk össze azt a kis bohóc duettet, amiben nekem kézen kellett járnom, (szerencsére nem egyedül…).

A koncepció szerint az állatos számok előtt volt egy felvezető tánc, ami jelezte, hogy mi következik. Felléptek kutyák, tevék, lovak, elefántok. Ennek megfelelően mi előadtunk kutyás táncot, valami indiai szerűt, ami a tevékhez kapcsolódott (nem is értem), és egy spanyol bikaviadalt, ami a lovas iskolához. Emlékszem, hogy Eszti barátnőm volt a bika hátsója (szegény). A kutyák cukik voltak, a tevék köpködtek, a lovak meg csak egyszerűen csodaszépek és fenségesek.

A produkció csúcsa nekem az volt, mikor az elefántszám előtt színes szalagokat pörgettünk, az elefántoknak kirakott kör alakú emelvényeken. Abban a pillanatban, hogy véget ért a mi zenénk, rákezdett a zenekar, nyílt a függöny és hatalmas svunggal bejött három elefánt. Irtózatosan gyorsan kellett leugrani és elhúzni onnan. Félelmetesen izgalmas volt.

Ezeken kívül még egy nyitótáncra és egy fináléra is szerződtünk. Az elején cilinderrel… 3 hónap alatt csak egyetlen egyszer dobtam el. Pedig vasárnaponként 3 előadás is volt!! De egyszer azért elhajítottam rendesen…

Az előadás végén pedig „elképesztően gyönyörű” tollfejdíszekben lépdeltünk lefelé a zenekar két oldalán, a lépcsőkön, és sétáltuk körbe integetve a porondot.

Na meg persze az a bizonyos, világon egyedülálló duett, mikor én kézen állva, na és a bőrönd. (A pasinak már a nevére se emlékszem… és sokat tűnődtem rajta, vajon meleg-e…)

Szerettem a rivaldát! Bevallom. Nagyon különleges világ. Mert az épület, a jelmezek, a ruhák kétes értékű kopottsága nekem nem azt sugallta, hogy ez egy letűnt világ, amire már nem költenek az emberek, már nincs pénz újat venni, felújítani, hanem azt, hogy ezek a falak, öltözők, emberek nagyon is sokat tudnak mesélni, hogy a hely gyökerei mélyre nyúlnak, szelleme valami igazán ősit őriz. Hogy hány ember, mennyi helyről megfordult már itt, cirkuszos generációk laktak ezekben a szobákban, és mennyi-mennyi beszélgetés és mese hangzott el a társalgóban, ahol előadás alatt ücsörögnek a fellépők. Ahol elképesztően durva elegyben keveredik a cigi füst a fáradt olajban rántott hús, illetve az állatok szaga, de mindig mindenki szól egy-két szót a másikhoz. Ha arra jársz, biztos, hogy megszólít az igazi, autentikus, orosz bohóc, és Te nagyon igyekszel, hogy 8 évnyi orosz tanulással, valamint egy érettségivel a hátad mögött, legalább értsd, amit mond, illetve ki tudjál izzadni magadból három értelmes mondatot, mert annyira jól esik kapcsolódni ott, azon a helyen…

Az előadások közti szünetekben pedig jó beülni csak úgy az üres nézőtérre, vagy a porond széléről nézegetni a semmit, ami visszhangozza az évtizedek óta folyton folyvást kántált cirkuszi mantrát, hogy jámpám párárárám, jámpám, párárárám…

20 év telt el, és én, azóta is különös izgalmat érzek, ha cirkuszos filmet látok, könyvet olvasok. Minden évben elmegyek a gyerekekkel. Mikor feljövök a Széchenyi fürdőnél a kis földalattiból, és megérzem a cirkusz illatát, úgy örülök, mint egy kisgyerek. Ennél tisztább, egyértelműbb érzés kevés van.

(Én kérek elnézést, előre is, valamint tisztelet minden kivételnek)

            A tavaszi szünetben megvilágosodtam. Ilyenkor kell azért egy 24 óra, hogy kiengedjek a napi stresszek, kis izgalmak útvesztőjéből, valahol vidéken. A második éjjelen már nem is bírtam aludni, pedig minden szupiszuper volt: a szállás, a levegő, a párna, a kaja, a kedvem. Mégis ébren hánykolódtam, és akkor egyszer csak rájöttem: az a baj, hogy mindig megpróbáljuk – foggal, körömmel – elfogadni, amit dob a gép. Látjuk az első pillanatban, hogy mi nem stimmel, de azért a kompromisszumkészség és a megfelelési kényszer kettős égisze alatt ideig, óráig toldozgatjuk, foltozgatjuk a szitut. Majdcsak jó lesz az úgy. Ugyanis, ha mondjuk, csak úgy, a semmiből felbukkan egy pasi, már az elején – de hamarosan biztosan - látszik, hogy éppen melyik ponton nem stimmel a történet…

            Szóval ráébredtem – éjjel háromkor – hogy ez így nem jó! Meg kell fordítani a dolgokat! Nekünk kell megfogalmaznunk a saját „hirdetésünket”. Tisztában és tudatában kell lennünk annak, hogy kit keresünk. Nem kell kompromisszumokat kötni! Ha tudjuk, hogy kit szeretnénk, csak Őt fogjuk észrevenni, aki megfelel a kritériumoknak. Az elmélet tökéletes! Nézzük a check-list-et: ami az eddigi, összes kikosarazott pasi nem stimmeléseinek pozitívba fordításaiból áll össze…

• Biztos, hogy Te el tudod mondani a saját hirdetésed? – kérdezte Gabi, világmegváltó esti beszélgetésünkkor.
• Persze! Megvan az algoritmus, így már nem nehéz.
• Hajrá!
• Szóval: legyen felelősségteljes, lélekben is felnőtt férfi.
• Azt ugye tudod, hogy így kilőtted a potenciálisan szóba jöhető pasik 80 %-át?
• Nem baj! Pont elég, ha a végére Egy marad! Aztán, legyen saját egzisztenciája, és legyen vagány!
• Tisztában vagy vele, hogy már csak 5 % maradt?
• Engem akarjon, egyértelműen jöjjön felém, mindig értsem, hogy mit akar, mi a terv, de azon rugalmasan tudjon módosítani, ha szeretném. Nézzen ki jól, fogadja el a családom, a barátaimat, legyen őszinte és vidám, legyen humora, legyen jó az ágyban, na, jó, esetleg tangózzon is, ne akarjon lezúzni, tudjon vezetni, mindent megszerelni, tudjon, korcsolyázni, síelni, úszni, biciklizni és még azokat a dolgokat is hozza, amiket szeretnék, de most elfelejtettem felsorolni….
• Hm… Azt hiszem, akkor már csak Superman maradt. Te vele szeretnéd leélni az életed!
• Nem lehetne egy másik szuperhős?
• Miért, vele mi a baj?
• OIyan merev a karja, biztos úgy is alszik…
• Spiderman?
• Túl bogaras…
• Batman?
• Nagyon sötét….
•  Iceman?
• Borzasztóan hideg…
•  Fleshman?
• Őt nem ismerem, de nem szimpi a neve alapján… Nem is tudom…. Szerinted melyikük check list-jén szerepel Borsószem királykisasszony? – ekkor már nagyon nevettünk. Nyilvánvalóan ismét elakadtam. A szuperhősök világa nem annyira mozog a realitás talaján. Esélytelen. Ez az elmélet is megdőlt. Még mindig nem távozhatok a Nirvánába… (gyanítom, nem is igazán szeretnék…)

Másnap reggel beszélgetésünkön méláztam, a metrón. Elhülyéskedtük. Gondoltam, még nem adom fel, írok komoly check list-et. Egy próbát megér… Fontos pontnak érzem, de lehet, hogy tényleg butaság…

• A Nagyvárad tér következik!

Felálltam, odasétáltam az ajtóhoz. Az ajtó melletti ülés sarkában elhagyott játékfigurán akadt meg a szemem. Ott hevert, egy szál magában PLÜSS SUPERMAN! Nem viccelek!  A metró lassan fékezett, bennem egyre nőtt a feszültség. Hiszen ott volt! Az Univerzum üzenete! Egy teljesen elhagyatott, magára maradt Superman. Kétszer is körülnéztem, nincs-e ott a gazdája a közelben – nyilván egy kisgyerek. A metró megállt. Nem láttam gyereket, csak néhány felnőttel akadt össze a tekintetem, miközben arra gondoltam, hogy fel kell vennem őt, magammal kell vinnem – hogy majd lefotózom, felrakom a netre, nem hiányzik-e valakinek. Ha nem, akkor megtartom… Már szusszant az ajtó. Jaj, de mit szólnának, (a tökidegen emberek) ha én ezt most itt felkapnám… Nyílt az ajtó. Leszálltam. Otthagytam. Ha lett volna még egy megállónyi gondolkodási idő… De nem volt! Így döntöttem! Még Supermant is elhagytam. Mi a baj velem? Elmentem mellette. Megérdemlem a sorsom… Úgy tűnik, még mindig nem vagyok elég bátor és határozott, nem vagyok még kész arra, hogy az Egy-et megtaláljam. Még kis gondolkodási időt kérek…

Az idei koratavasz legigazibb nőnapi pillanata lett, mikor végre összejöttünk a csajokkal, hogy elmeséljük, kinek hogy telt az a bizonyos nap, amit várunk is, meg igyekszünk is a leghiggadtabban átvészelni. Mert tudjuk az összes közhelyet, amit a pasik előszeretettel hangoztatnak, hogy „de miért kellene pont ezen a napon szeretetet nyilvánítani”, (klassz kis alibi arra, hogy akkor ezen a napon sem kell (tisztelet a kivételnek)…. meg azt is, hogy egy egyedülálló nő ne nyavalyogjon, hanem örüljön minden apró morzsának, ami jut.

Ezeket mind figyelembe véve, és szem előtt tartva vágtam neki az idei nőnapnak. Elhatároztam, hogy tiszta tudatossággal és sztoikus nyugalommal fogom venni, az adott keretben a kanyarokat reggeltől estig, és nem vagyok hajlandó elszomorodni, sőt, attól, hogy nő vagyok, nőnap alkalmából egészen nyugodtan felköszönthetem kedves kis nőismerőseimet, akik vannak bizony szép számmal a felmenőben és a lemenőben, no meg oldalágon is. Abban pedig szinte biztos voltam, hogy egyikük se dúskál a jeles nap javaiban. Vettem tehát virágot Anyukámnak, a Kislányomnak és még a Bébiszitternek is, mert nagyon szeretem és hálás vagyok neki, hogy időnként biztosítja az esti kimenőmet. Ezen kívül régi képekkel köszöntöttem a többieket a neves közösségi hálón, mert szerintem kedves dolog, jólesik nekünk. Jól is éreztem magam, bár, azért hazudnék, ha nem reménykedtem volna titkon, hogy mégiscsak történik majd valami igazán különleges ezen a napon. A visszafogott vágy időnként kikandikált, de ügyesen visszaszorítottam, hogy mégse legyen belőle nagy csalódás a végén.

Nem panaszkodhatom: Kaptam kollektiv, tantestületi virágot, a tanáriban elhelyezve, a karbantartó bácsiktól. Lehetett mellé választani tábla csokit is. (Ennek a felét egyből megettem, hogy jobban érezzem a törődést. ) Meg egy zacskó drazsét, este, a táncon. Meg is lepődtem… Mivel az adományozóról tudom, hogy nem fogyaszt csokoládét, lányos zavaromban megkínáltam a másik oldalamon ülő pasit, akivel éppen akkor beszélgettem. Azt hiszem, ez nem volt túl szerencsés húzás… Valamint két-három messenger üzenetet. Egy szavam nem lehet! (Ez már most több, mint amit a házasságom alatt kaptam ezeken a napokon…) És láttam olyan posztot is – egyébként általam nagyra tartott, intelligens, talán érzékeny férfitól – hogy mennyire elege van az ilyen fészbukos nőcis ömlengésekből. Nem szoktam kommentelni ilyesmit, de most megszólítva éreztem magam, hogy azt mondja: na, nem baj, mert majd mi nők szépen aranyosan felköszöntjük egymást. Nem tartom magam egy kimondott szüfrazsett alkatnak, és még feminista se vagyok, de mégis hogyan lehet ezt kevésbé bánatosan túlélni, ha az ember mellett nincs ott az ideális férfi, aki reggel kávéval ébreszti, naponta kétszer megkérdezi rövid üzenetben, hogy „hogy telik” és este hoz egy szál virágot, esetleg elviszi vacsorázni. Mi akkor is nők vagyunk, ha nincs mellettünk ilyen, férfinak látszó tárgy. Mert nem csak az Ő viszonylatában vagyunk nők, hanem csak úgy magunktól is, és igenis szeretnénk, ha valahogy különlegessé válna ez a nap, (meg az összes többi is nyilván…)

Nektek hogy telt?

• Én kaptam egy „Boldog nőnapot!” üzenetet a bátyámtól. Küldött egy képet, egy csokor virágról, amit a barátnőjének vett, még a tábla is látszott rajta, a lány nevével…

• Nálunk elég viccesen alakult: késő este jöttem haza, mert versenyt szerveztem az iskolában. A kislányom azzal fogadott, hogy csukjam be a szemem, mert jött nekem egy ajándék. Akkor átnyújtott egy nagy csokrot, amihez kacifántos történet tartozott. A virágot futár hozta, a gyerek nyitott ajtót. Gyereknek futár nem adhat át csomagot. Ehhez a művelethez szükség van egy nagykorúra. Aznap a volt férjem vigyázott a gyerekekre.

• Apaaaa! Jött egy virág Anyának, átveszed? – kiabált be a szobába a kislányom. Nehéz lett volna megállapítani abban a pillanatban, hogy ki volt nagyobb zavarban, a Futár, vagy az Apa, de mindkettő hosszú másodpercekig tartó monológot folytatott le fejben. A következőre jutottak:

• Maga a férj? – kérdezte a futár, mert sehogy se állt össze neki, hogy miért küld egy férj virágcsokrot a feleségének, ha tudja, hogy nem lesz otthon este…

• Én a gyerekek apja vagyok – mondta az Apa, mert ő meg arra gondolt: vajon a futár kije lehet a volt feleségem barátjának, és ki mennyit tud a szereplők közül abból, hogy ma én vigyázok a gyerekekre?

• Mindenesetre én nagyon jót nevettem, mikor elmesélték a virágküldemény igaz történetét.

Mi is jót mulattunk, és létrejött egy igazi nőnapi pillanat, (igaz, nem pont azon a napon…)

És tényleg, tisztelet a kivételnek, mert van, aki próbálkozik, még ha nem is úgy sikerül, ahogy eltervezte, de a „félrecsúszott nyakkendőket” szerintem nagyon is lehet díjazni, sokkal inkább, mint azt, ha valaki meg se próbálja, és ugyanazzal az energiával kivagyian képviseli évről-évre, hogy „de miért pont ezen a napon”, meg hogy „nem vagyok komformista”, meg hogy „nehogymá’ megmondják nekem, hogy mikor tiszteljem a nőket”.

Én azt gondolom, talán ez egy jó alkalom, elkezdeni.

Ilyenkor – mikor már elér az első tavaszi szellő, és túl vagyunk (remélhetőleg) az összes téli nyavalyákon – mindig megtalál a Kedvenc Vesztett Ügyem. Ebben a - lehető legtisztább - tükörben újra és újra meglátom, hogy nem vagyok tökéletes, (szerencsére). Hogy elképesztő dolgokban vagyok képes hinni, hogy nevetségesen idegesítő, és kamaszosan naív tudok lenni.  Annak ellenére, hogy általában pontosan tudom, mi fog történni a következő két hétben, javíthatatlanul romantikus álmodozó vagyok.  

Mert mennyi a realitása annak, hogy életünk első szerelme az utolsó is egyben? (Csak közben eltelik 25 év…) Létezhet, hogy újra összeakadunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Vajon mi kell ehhez? Mi a siker receptje? (Mi a siker ebben a témában egyáltalán…?)

Hozzávalók:     -     nyitottság                           - tisztelet

- végtelen türelem                 - játékosság

• leheletnyi önérzet               - szeretet
  • hit                                   - izgalom
• kitartás                              - egy csepp bizonytalanság
• ragaszkodás                      - csipetnyi emlékezet
• vágy                                  - vita

Végy két embert, akik valaha nagyon szerették egymást, (ami – tegyük fel - nem múlik el soha…)

Kezdd el összedolgozni a hozzávalókat: A tiszteletet tapaszd a türelemhez, a játékosságot elegyítsd a hittel. Az egészet tedd egy nagy tálba és fűszerezd az emlékekkel. Amint kevered, mindig újabb részletek válnak láthatóvá az egészből. Hol az egyik meg akarja menteni a másikat, hol meg a másik keresgéli az egyiket… De valahogy sose áll össze egységes masszává. Az összetevők, folyton csak kergetőznek abban a nagy tálban. Időnként hűtőbe rakod, vagy a melegágyba, hogy hátha megkel a cucc, de igazából nem történik vele semmi. Nézegeted, próbálsz rájönni, mi a baj. Már mindent megtettél: hagytad pihenni, nem történt semmi. Keverted izomból, hogy összeálljon. Ez sem vezetett eredményre. Akárhogy igyekszel, mindig szétesik a massza. Miért? Mert egy fontos hozzávaló hiányzik belőle. Mégpedig a Közös Felelős Döntés. Mert ha ezt nem tesszük bele, nem lesz belőle Habostorta, csak Álomsüti marad, mert akkor az a cseppnyi bizonytalanság mindig ott lesz, újra és újra szétdobja a masszát, hiába ragaszkodnak az összetevők annyira egymáshoz.