Alsóban még ment. Kitűnő voltam. Egy józsefvárosi általános iskolába jártam, ahol elsőben a nagymamám volt a napközis tanító nénim. Puha biztonságérzés. Bár azt mesélik, csak egyszer kellett volna hazavinnie a suliból, és akkor ottfelejtett, de attól még nekem nagyon jó volt, hogy ott volt, még a fehér köpenye is meleget sugárzott. Mielőtt nyugdíjas napközis tancsi lett, matekot tanított. Nem léptem a nyomdokaiba… Én inkább – mentségemre szólva -. az „Einstein is megbukott annak idején” című urbánus legendát hirdettem.
Mert felsőben átkerültem egy gyakorlóiskolába, ahol volt szerencsém megismerkedni Márta nénivel. A matematika tanárnő tekintélyes bajusszal rendelkezett, de nem ez volt a legnyomasztóbb benne. Köpenye is volt, mégse vágytam a közelségét. Hatodikban félévkor azt mondta az anyukámnak, hogy elindultam, a leejtőn. Szegény, szörnyen megijedt, mert azt hitte, valami galeribe keveredtem, ne adj isten narkómámor, terhesség esete forog fenn. Egyiket se tudta volna komolyan elképzelni. Mindenesetre megnyugodott, amikor kiderült, hogy hármast kaptam matekból és a helyzet csak egyre romlik.
Nem ment, mert nem értettem, mert elúsztam már az elején, mert gyomorgörcsöm volt az órákon, és rettegtem a Márta nénitől, és így képtelen voltam odafigyelni. Csak túlélni próbáltam. Olyan szépen el lehet ebben úszni, egy pillanat alatt. A matekban. Egyszer elveszti a fonalat az ember és akkor kész, vége.
Szerencsére hamar érkezett a segítség, és végig velem is maradt, amíg szükségem volt rá. Az egyetlen matek tanár kerek-e világon, akivel összehozott a jó sorsom és mindig meg tudta mutatni ennek a műfajnak a szépségét. Nála mindig megvilágosodtam, ami aztán másnap hamar elmúlt, az új anyag érkeztével. De legalább a heti kettő megvilágosodás – időnként nyáron is – biztosítva volt, mintegy 7 bő esztendőn át. És nemcsak nekem. Voltak hasonszőrű elvetemült barátaim, akik szintén nem átallottak kettesre állni matekból. Volt idő, mikor már ennek is nagyon tudtunk örülni.
A középiskolai évekre nem maradtam a gyakorlóiskolában. Nem lett volna értelme, főleg így a zuhanórepülés után. De az átlag, pesti gimiben sem volt jobb a helyzet, pedig évente cserélődtek a matek tanárok. Mind keserű volt és rosszindulatú. Utáltak minket. Engem főleg. Mondjuk volt is benne munkám… Mert addigra már harcoltam. A biztos hátországgal – hogy a kettest valahogy mindig megszerzem – nem voltam az a kimondott csendes, szende kamaszlány. Ezt pedig a matek tanárok nem díjazzák.
A szalagavató bálra készültünk éppen, ami nekem mindennél fontosabb volt. Matek óráról kellett elkéredzkednünk, hogy elmenjünk a táncruhákért a kölcsönzőbe. Kencsol tanárnő – azóta nyilván már Isten nyugosztalja – ultimátumot adott.
- Elengedlek a ruhákért, de akkor félévkor megbuktatlak.
Deal! – gondoltam, és kezet adtam az ötletre. Negyedikben a félévi bukta nem számít, év végén meg tuti át fog engedni, és nekem lesz a legszebb keringő ruhám. Mindenképp megéri!!
Arra azért nem számítottam, hogy bosszúból az érettségin is megvág…
Szóbeliznem kellett. No, nem én voltam az egyetlen a matekzseni baráti körömből. ’93 májusában szorgosan jártunk, felváltva a Varázslóhoz, aki ebben az utolsó, kétségbeesett küzdelemben is segített. A szóbelin simán átmentem. Azt hittem, soha többé…
Dehogyisnem!!
Amikor felsős lett a nagylányom, és elakadt kissé a tanulmányokban, mert nyomasztó, meg ijesztő, nem megy a matek, akkor kezdhettem újra a heroikus küzdelmet. Megnyugtató, hogy felnőttként egy kicsit többet felfogtam, átláttam, megértettem ebből a csodálatos tudományból, de nagyon messzire most sem jutottam, ráadásul a tabula rasa-ig törlődött minden, ami azért az érettséginél még megvolt. Viszont maximálisan empatikus voltam a gyomoridegével. Mikor megállt nálam is a tudomány, nagy szerencsénkre a Varázsló még mindig velünk volt. Így hát a nagylányom is gyakran látogatta őt.
Őszintén szólva nem vagyunk egy matekos dinasztia. Most a kislányommal küzdünk. Pedig szakmailag közelebb is kerültem a témához, és már konyítok kicsit azokhoz a módszerekhez, amiktől ez az egész könnyedebb, játékosabb lehetne, de még mindig a poroszos, gyomortekergetős matek órákat kell – többségében – megélni a gyerekekek. TISZTELET A KIVÉTELNEK!! Hogy nem értik órán, mert úgy magyaráznak, meg gyors a tempó, meg nincs elég gyakorlási idő, az elmélyülésről nem is beszélve. Harminc év telt el… És mi küzdünk otthon, hogy hátha legalább meg lehet tartani azt a hármas szintet, mert – ilyen mostoha körülmények között - matekból az már jó. Kár, hogy így van ez…
Mert egyébként olyan egyszerű lenne.
Mikor leülünk vacsorázni és tördelni kezdjük a szeletelt trappista sajtot, és egyre csak felezgetjük, azonnal megérti az a kicsi lány, hogy mennyi az egy nyolcad, és egyre kisebb darabokra cincálja, míg végül örömmel majszolja el az egy hatvannegyedet és hangosan kacag hozzá, pedig még ott ül egy kis könnycsepp a bal arcocskáján…
