Kéztörés, hányás, hasmenés,
Faltörés, legyen már tavasz!
Fogszabályzás, köhögés, csőtörés,
Mást már ne! Fárad a mosolyom…
Nagy tisztulásban vagyunk. Az utóbbi hetekben elég sok vizes ügyem volt. A közös képviselő hívott, csőtörés van a pincében. Gondoltam, mi közöm hozzá, hát oldják, meg, de a közvetkező pillanatban már sejtettem, hogy nem csak azért hív, mert nincs kivel megosztania ezt az értékes információt. Bizony a pince felőlünk ázik. A jobbik eset, hogy nálunk ennek nincs nyoma, de ettől még falat kell bontani.
Osztottunk, szoroztunk, mikor is legyen az? Sorba vettük a fontos szempontokat, mint például, hogy nincs szabadságom. Mert a pedagógusoknak nincs úgy szabijuk, hogy na, akkor most fogom magam, s kiveszek egy napot, hogy szépen végignézzem, amint szétverik a falat. Így, tehát kénytelen voltam kikönyörögni a búsképű vízvezeték szerelőktől, hogy szombaton tegyék tiszteletüket nálam.
- Fél 9 megfelel? Kiskezétcsókolom.
Persze, hogy megfelel a szabad szombat reggelemen, a félkilenc, a célból, hogy szétverjék a falamat…
Nyugodt voltam, rákészültem. Elmentem az OBI-ba multifunkcionális takarófóliáért, és konkrétan lefóliáztam a gyermekszobát – mert, hogy ott volt a bibi. Meggyőződésem volt, hogy sikerült hermetikusan elzárnom az utolsó csetreszt is a falból áradó por elől. Tévedtem. Hiába fóliáztam le még az ajtót is, a befészkelt szerelők mögött. Hiába celluxoztam körbe az ajtófélfára a fóliát, amint elkezdték ütve fúrni a falat, az ablakon besütő első tavaszi napsugarak pászmájában láttam, miképp ömlik ki a por azokon a mikroszkópnyi réseken, melyek fölött nem volt hatalmam.
Darab ideig küzdöttem az árral, újabb fólia és ragasztócsíkokkal igyekeztem légmentesen lezárni a belső szobát, aztán feladtam, mert szó szerint rosszul lettem. Akkor már egy órája hallgattam, amint egyre beljebb és feljebb haladnak az ütve fúróval. Aranyosak, jót akarnak: minél nagyobb csíkban kicserélni az elrohadt csöveket. Azért, hogy nekem jobb legyen, kimaxolják, azt a 6 métert, amit fizet a biztosító. Meg is kérdezték, engedem-e, hogy olyan magasságig bontsák. Engedtem. Csak most valahogy rosszul lettem. Le kellett ülnöm a kanapéra, azt hittem hányni fogok. Ennyire rosszul érintett a kontrollvesztés? Hogy olyasmi történik, ami felett nem, hogy nincs hatalmam, de egyszerűen elhatalmasodott rajtam? Ömlik a sittpor mindenfelé.
Akkor felhívtam a barátnőmet. Mindig számíthatok rá.
- Jó pasik a munkások? – tette fel a tökéletes kérdést, ami azonnal kirántott a vergődésből. Röhögtünk. Felvetette, nincs-e kedvem fehérneműben mosogatni, hogy mindenkinek jobb kedve legyen… Nem éreztem késztetést.
Aztán arról a kardinális kérdésről kértem ki a véleményét, hogy szerinte – ha egyszer végére érnek az ütve fúrásnak – vajon megkérhetem-e a mestereket, hogy segítsenek nekem körbe lefóliázni a keletkezett lyukat, mert meggyőződésem volt, hogy onnan mindenféle lények fognak előbújni majdan. (Nem, nem vagyok bolond, előzetes tapasztalatok…)
Gabi szerint biztos fognak segíteni, de nagyban motiválná őket, ha én másznék a létrára, leginkább miniszoknyában, majd úgy csúsznék le utána a gázcsövön, mint Bridget Jones. Erre a képre azért már teljesen felengedett a görcs a gyomromban. Közben megérkezett Anyukám is némi somlói galuskával. Így túlélhető. Nagyon hálás is vagyok nekik, hogy velem voltak a nehéz időkben.
Közben még a másik szoba felől is át kellett fúrni a falat, mert nem fért le a cső a pince felé, és találtak valami kóbor áramot is, a falban, egy sehonnan figyegő villanyvezeték formájában. Ezt minden áron nekem akarták megmutatni, de én semmiképp nem szerettem volna megbontani a szobán a nylonborítást. Mondtam – Nem értek hozzá – szigeteljék le!
Aztán elmentek. Takarítottam. Jól van, na, nem fóliáztam le a vájatot. De nem is voltam nyugodt. Hogy helyreálljon a lelki békém, elmentem a DM-be, vettem csótánycsapdát és kihelyeztem. Így már rendben volt.
Aztán kellett várni a biztosítós embert, aki jön és mindent lefényképez. És vártuk első nap, és vártuk második nap, és vártuk harmadik nap, és íme, felhívott negyedik nap. Őszinte, leplezetlen örömömet fejeztem ki a telefonban. Nem reagált rá hasonlóképpen, de az egyeztetett időpontban megjelent. Nem kért kávét, konkrét volt és céltudatos. Majd felajánlott egy olyan összeget, a helyreállítási költségeimre, hogy hangosan örvendeztem. Ráadásul még azt se kell majd bizonyítanom, hogy miképpen állítom helyre - a kőműves munkálatok után - a fal állapotát. Vannak még csodák.
(Egy pillanatra kisütött a nap, miközben kint ömlött az eső. Fel is fedeztem, hogy az udvaron, a sarokban, az ereszcsatorna függőleges szakaszából dől a víz. Hamar lenyomoztam, hogy azok, akik a múltkor átfúrták a falamat, sikeresen belefúrtak az ereszbe is. Onnan ömlik a víz. Jó nagy svunggal dolgoznak… Pancserek!!! Gyorsan intézkedtem.)
Akkor, aztán kellett hívni villanyszerelőt is, hogy megvizsgálja a kilógó villanyvezetéket.
- Kiszállási díj 7500, óradíj 11.000, az összesen 18.500 lesz.
- Húszezret fizessek azért, hogy idejön és ránéz??? – ezt nem is értettem. Akkor először gondoltam, hogy inkább még egy nappal tovább nézem ezt a nyüves lyukat, de ilyen szinten nem vehetnek hülyére.
Találtam másikat. Jött. Ránézett. Nem áramos. Szigetelte, visszadugdosta. A falba. Nem kért semmit. Adtam kétezret.
Most pedig hívni kell a kőművest… Úgy érzem, innen már sínen van, ez a népmesei fordulatokkal tarkított láncmese.
Egyet azonban el kell ismernem. Az összes szaki végtelenül kedves, türelmes és megértő volt. Normálisan beszéltek velem, még a nyilvánvaló hülyeségekre is emberien reagáltak. (Ezt a rengeteg pasi figyelmet most aztán jól beosztom majd.) A kérdés csak az, hogy a mese (tél) végén elringatja-e valaki a kismadarat?
