reblog

(csak műkedvelőknek)

Azt mondják, a második év a tangóban a lenyugvás, a „relax” ideje. Ha papírforma szerint, illetve nagy átlagban így van, akkor ez nagyon megnyugtató, mert már kezdtem azt hinni, hogy meguntam picit. Eddig hozott az első áramlat és most úgy elcsendesült körülöttem a víz… A velem egy szinten lévő táncosok már nem nagyon tudnak zavarba hozni, követem őket, nincs lábtaposás. A profibb pasik meg leginkább nem kérnek fel, hiába nézek vágyakozva… Szeretek táncolni az ismerős vezetőkkel, biztonságos, nyugodt táncok ezek, mindenki a saját komfortzónájában evez, de közben vágynám a kihívást, hogy újat tanulhassak, hogy továbbléphessek erről a pontról, ahol egy ideje toporgok.

Tegnap ez kicsit sikerült. Jólesett. Tangó zenékről tanultam. Ezek a dalok nekem eléggé összefolytak eddig. Nehezen tudtam megkülönböztetni egyiket a másiktól, talán csak egy-egy dal emelkedett ki a többi közül, hiába táncoltam már sokszor rájuk.

Balázs azonban nagyon érdekes dolgokat mondott, és izgalmas volt úgy megismerni egy zenét, ahogy ő mutatta. (Nem beszélve arról a hitről, lendületről, szenvedélyről, ahogy erről magyaráz…) Megtudtam, hogy egy tango szám általában 5 részre osztható, amiben négyszer 8 ütemek vannak, többnyire A,B,A,B,A, vagy A,B,C,B,A felosztás szerint. Meg azt is, hogy összesen 160 ütem van egy zeneszámban. Ezek ismeretében akkor egyrészt nem csoda, hogy elsőre tökegyformák, ugyanakkor, ahogy újra és újra ugyanarra a számra táncoltunk - az elméletet azonnal gyakorlatba ültetve - egyre jobban kiemelkedett ez a dal a többi közül. Érdekes egy mélyebb szinten, tudatosabban, részleteiben megismerni a zenét, rájönni, hogy mi is történik olyankor, mikor valaki úgy vezet, hogy „lelép a ritmusról”, vagy épp nem lép rá. Nem esik jól. De ha tudatosan evez, akkor áramlik a hajó. Hálás vagyok, hogy tegnap ebben is volt részem.

Mindezek örömén felbuzdulva, ma reggel lelkesen láttam neki, hogy a 7-es buszon, a tömegben, elemeire cincáljam a Nada-t, Carlos di Sarlitól. Nekem az a kedvencem. Nyolcszor indítottam újra, mert csak a második nyolcasig tudtam számolni, utána becsuktam a szemem és elvitt a víz. De azért nem adtam fel ilyen könnyen. A bal kezemen a nyolcasokat számláltam, a jobbon pedig, hogy hányadiknál tartunk. Kapaszkodni nem kellett, megtartott a tömeg. Nem vagyok egy erős matekos, de megvolt mind a húsz. Somolyogtam is magamban. Gondoltam, akkor megnézem azt a bizonyos ötös felosztást is, hogy megvan-e minden betű. Sajnos úgy elvesztem az ABC-ben, hogy elfelejtettem leszállni a Keletinél… Közben azért remekül mulattam, mert ez tényleg jó móka, és új tanulás.

Meg persze régi dolgok is eszembe jutottak, hogy hát nem először csinálok én ilyet. Nem először boncolok zenéket ütemekre, hiszen ott volt az a sok-sok szalagavató keringő, amiket tanítottam az évek során. Egy koreográfia kitalálásánál az ember pont ugyanezt csinálja. Ennek aztán még jobban megörültem. Ez is csak azt mutatja, hogy a kör bezárult, újra megtaláltam magam a tangóban, még mindig (ön)azonos vagyok.

Ráadásul itt egy újabb út nyílik. Eddig nem nagyon érdekelt, hogy mi a vezető dolga, csak követni akartam, mert az annyira jólesett. A tegnap este viszont kíváncsivá tett, hogy hogyan is lehet megtervezni egy ilyen táncot úgy, hogy az a követőnek jól essen. Ehhez talán meg kellene vizsgálni, mit is csinál a vezető. Rájöttem, hogy fogalmam sincs még csak arról se, hogyan lépnek a fiúk. Mit csinál, hogy én abból megértem, hogy milyen figura jön? Na, majd ennek is utánanézek. Jaj, de sok dolgom lesz még ezzel! Jó érzés elmozdulni a holtpontról! Köszi Balázs!

Hallgatok majd sok zenét, figyelgetem a pasikat, hogy miket lépnek, és továbbra is igyekszem szerényen fixírozni, hogy felkérjenek a kihívások.

https://www.youtube.com/watch?v=7pHqUNP7Wh4

Kéztörés, hányás, hasmenés,

Faltörés, legyen már tavasz!

Fogszabályzás, köhögés, csőtörés,

Mást már ne! Fárad a mosolyom…

Nagy tisztulásban vagyunk. Az utóbbi hetekben elég sok vizes ügyem volt. A közös képviselő hívott, csőtörés van a pincében. Gondoltam, mi közöm hozzá, hát oldják, meg, de a közvetkező pillanatban már sejtettem, hogy nem csak azért hív, mert nincs kivel megosztania ezt az értékes információt. Bizony a pince felőlünk ázik. A jobbik eset, hogy nálunk ennek nincs nyoma, de ettől még falat kell bontani.

Osztottunk, szoroztunk, mikor is legyen az? Sorba vettük a fontos szempontokat, mint például, hogy nincs szabadságom. Mert a pedagógusoknak nincs úgy szabijuk, hogy na, akkor most fogom magam, s kiveszek egy napot, hogy szépen végignézzem, amint szétverik a falat. Így, tehát kénytelen voltam kikönyörögni a búsképű vízvezeték szerelőktől, hogy szombaton tegyék tiszteletüket nálam.

• Fél 9 megfelel? Kiskezétcsókolom.

Persze, hogy megfelel a szabad szombat reggelemen, a félkilenc, a célból, hogy szétverjék a falamat…

Nyugodt voltam, rákészültem. Elmentem az OBI-ba multifunkcionális takarófóliáért, és konkrétan lefóliáztam a gyermekszobát – mert, hogy ott volt a bibi. Meggyőződésem volt, hogy sikerült hermetikusan elzárnom az utolsó csetreszt is a falból áradó por elől. Tévedtem. Hiába fóliáztam le még az ajtót is, a befészkelt szerelők mögött. Hiába celluxoztam körbe az ajtófélfára a fóliát, amint elkezdték ütve fúrni a falat, az ablakon besütő első tavaszi napsugarak pászmájában láttam, miképp ömlik ki a por azokon a mikroszkópnyi réseken, melyek fölött nem volt hatalmam.

            Darab ideig küzdöttem az árral, újabb fólia és ragasztócsíkokkal igyekeztem légmentesen lezárni a belső szobát, aztán feladtam, mert szó szerint rosszul lettem. Akkor már egy órája hallgattam, amint egyre beljebb és feljebb haladnak az ütve fúróval. Aranyosak, jót akarnak: minél nagyobb csíkban kicserélni az elrohadt csöveket. Azért, hogy nekem jobb legyen, kimaxolják, azt a 6 métert, amit fizet a biztosító. Meg is kérdezték, engedem-e, hogy olyan magasságig bontsák. Engedtem. Csak most valahogy rosszul lettem. Le kellett ülnöm a kanapéra, azt hittem hányni fogok. Ennyire rosszul érintett a kontrollvesztés? Hogy olyasmi történik, ami felett nem, hogy nincs hatalmam, de egyszerűen elhatalmasodott rajtam? Ömlik a sittpor mindenfelé.

            Akkor felhívtam a barátnőmet. Mindig számíthatok rá.

• Jó pasik a munkások? – tette fel a tökéletes kérdést, ami azonnal kirántott a vergődésből. Röhögtünk. Felvetette, nincs-e kedvem fehérneműben mosogatni, hogy mindenkinek jobb kedve legyen… Nem éreztem késztetést.

Aztán arról a kardinális kérdésről kértem ki a véleményét, hogy szerinte – ha egyszer végére érnek az ütve fúrásnak – vajon megkérhetem-e a mestereket, hogy segítsenek nekem körbe lefóliázni a keletkezett lyukat, mert meggyőződésem volt, hogy onnan mindenféle lények fognak előbújni majdan. (Nem, nem vagyok bolond, előzetes tapasztalatok…)

Gabi szerint biztos fognak segíteni, de nagyban motiválná őket, ha én másznék a létrára, leginkább miniszoknyában, majd úgy csúsznék le utána a gázcsövön, mint Bridget Jones. Erre a képre azért már teljesen felengedett a görcs a gyomromban. Közben megérkezett Anyukám is némi somlói galuskával.  Így túlélhető. Nagyon hálás is vagyok nekik, hogy velem voltak a nehéz időkben.

Közben még a másik szoba felől is át kellett fúrni a falat, mert nem fért le a cső a pince felé, és találtak valami kóbor áramot is, a falban, egy sehonnan figyegő villanyvezeték formájában. Ezt minden áron nekem akarták megmutatni, de én semmiképp nem szerettem volna megbontani a szobán a nylonborítást. Mondtam – Nem értek hozzá – szigeteljék le!

Aztán elmentek. Takarítottam. Jól van, na, nem fóliáztam le a vájatot. De nem is voltam nyugodt. Hogy helyreálljon a lelki békém, elmentem a DM-be, vettem csótánycsapdát és kihelyeztem. Így már rendben volt.

Aztán kellett várni a biztosítós embert, aki jön és mindent lefényképez. És vártuk első nap, és vártuk második nap, és vártuk harmadik nap, és íme, felhívott negyedik nap. Őszinte, leplezetlen örömömet fejeztem ki a telefonban. Nem reagált rá hasonlóképpen, de az egyeztetett időpontban megjelent. Nem kért kávét, konkrét volt és céltudatos. Majd felajánlott egy olyan összeget, a helyreállítási költségeimre, hogy hangosan örvendeztem. Ráadásul még azt se kell majd bizonyítanom, hogy miképpen állítom helyre - a kőműves munkálatok után - a fal állapotát. Vannak még csodák.

            (Egy pillanatra kisütött a nap, miközben kint ömlött az eső. Fel is fedeztem, hogy az udvaron, a sarokban, az ereszcsatorna függőleges szakaszából dől a víz. Hamar lenyomoztam, hogy azok, akik a múltkor átfúrták a falamat, sikeresen belefúrtak az ereszbe is. Onnan ömlik a víz. Jó nagy svunggal dolgoznak… Pancserek!!! Gyorsan intézkedtem.)

Akkor, aztán kellett hívni villanyszerelőt is, hogy megvizsgálja a kilógó villanyvezetéket.

• Kiszállási díj 7500, óradíj 11.000, az összesen 18.500 lesz.
• Húszezret fizessek azért, hogy idejön és ránéz??? – ezt nem is értettem. Akkor először gondoltam, hogy inkább még egy nappal tovább nézem ezt a nyüves lyukat, de ilyen szinten nem vehetnek hülyére.

Találtam másikat. Jött. Ránézett. Nem áramos. Szigetelte, visszadugdosta. A falba. Nem kért semmit. Adtam kétezret.

Most pedig hívni kell a kőművest… Úgy érzem, innen már sínen van, ez a népmesei fordulatokkal tarkított láncmese.

Egyet azonban el kell ismernem. Az összes szaki végtelenül kedves, türelmes és megértő volt. Normálisan beszéltek velem, még a nyilvánvaló hülyeségekre is emberien reagáltak. (Ezt a rengeteg pasi figyelmet most aztán jól beosztom majd.) A kérdés csak az, hogy a mese (tél) végén elringatja-e valaki a kismadarat?

… na, basszus, most meg átfúrták a falat! Ez elképesztő! Egy lyuk van a falon, ahol átlátni a szomszéd irodahelyiségbe, amit most újítanak fel. Mit most! Hetek óta! Na, de kezdjük az elején!

A téli szünetben egy reggel arra ébredtem, hogy kiesek az ágyból, mert mindjárt lebontják a falakat körülöttem. Kipattantam, átszaladtam, (vittem egy kis csokit is, hogy komolyan vegyenek.) Szimpatikus Szaki elmagyarázta, hogy nem fogják lebontani a közfalat, csak belső falakat bontanak. Minden kérdésemre kedvesen válaszolt, úgyhogy járt neki a csoki. Megnyugodtam.

Január elején maxra kapcsolták a kazánt, aminek így irtózatos hangja lett, tekintve, hogy a falvastagság 6 cm. Miért ilyen vékony a fal két teljesen különálló lakás között? Ki ezért a felelős?? Szóval a kazán kattogott, zörgött, csörgött, ki- és bekapcsolt, valamint hetven fokosra forrósodott a fal a mi oldalunkon. Kezdett aggasztóvá válni a helyzet. Gondoltam, felhívom a Közös Képviselőt. Ő kedvesen tovább irányított az Ügyintézőhöz, akivel időpontot egyeztettem másnapra, és könyörögve kértem, hogy legalább éjszakára kapcsolják ki ezt a rettenetet, mert nem tudok aludni.

Másnapra odaszerveztem a tesómat is a találkára. Ilyen pillanatokban valahogy úgy érzem, nem árt egy férfi jelenléte az oldalamon… Szóval mentünk, Szimpatikus Szaki ott volt, (összekacsintottunk csoki ügyben). Meghallgathattam, hogy jé, az ő oldalukon nem kattog. Mondtam, nahát, nálam meg igen, és próbáltam finoman jelezni, hogy nem az a lényeg, kinek van igaza, hanem hogy találjuk meg az arany középutat, vagy legalábbis egy mindenkinek jó közös nevezőt, megoldást. Szaki velem volt, láttam a szemén. Ígérte, esténként lekapcsolja, míg a felújítás tart, vagy míg végleges döntést nem hoz a Tulajdonos. Na, elhangzott a kulcsszó! A TULAJDONOS! A Nagy Ember, a Döntéshozó!

• Hol található az a híres Tulajdonos – mondtam – szívesen felkeresem most azonnal, nekem nem gond – gondoltam, üssük azt a falat (izé vasat,) amíg jó meleg!
• Jaj, hát ő most nagyon beteg (elutazott, házon kívül van, valamint ló fekszik a síneken…).

Ezt őszintén sajnáltam, közben persze világossá vált, hogy egy ilyen kaliberű problémát nem lehet könnyen, gyorsan csak így, egy körben lerendezni. Sokat kell még rajta tökölni. Fontos, nagy ívű döntések ezek! Csak egy Tulajdonos bír el vele…

Szaki – ahogy megígérte – szépen lekapcsolgatta esténként a kazánt, nem fűtött már az én pszichém se annyira… kb. 10 napig. Mikor egy este megint kattogott, csörömpölt.

Picit most már felmérgesedtem, de azért még mindig igyekeztem cuki maradni. SMS Ügyintézőnek. Nincs reakció. Ügyes – gondoltam. Akkor átmentem. Szaki bácsi sajnos nem volt ott. Oda a protekcióm – pedig már gondoltam, üveg borra, kis kenőpénzre is, hátha megdumáljuk mi ketten ezt a kazán-időzítést.

Volt viszont hobbit-szerű, tagbaszakadt kis emberke, béndzsa bőrkabátban, és egy másik fiatal hölgy. Mondom: zörög a kazán. Visznek a kazánhoz: mutatni, hogy ott nem zörög (úgy tűnik, egységes koreográfiát dolgoztak ki). Kezdek picit feszült lenni. Igyekszem hitelesen előadni, hogy nem vagyok bolond, hogy amit legjobban szeretnék az, hogy többé ne kelljen ide betennem a lábam, és megint előrántom a hangfelvételt, amit a szupi telefonommal készítettem a fal túloldaláról, (hogy ott hogy zörög). Már nem olyan nyugodt a hangom. Közben nyolcadik érzékem azt súgja, hogy ez a szerencsétlenül kinéző faszi nem lehet más, csak a TULAJDONOS, úgyhogy ráteszek egy lapáttal. Ha már itt lehet egymást hülyének nézni...

• Azt szeretném megkérdezni, hogy született-e már DÖNTÉS a kazán végleges üzemidejéről? Remélem, jobban van a Tulajdonos úr, és most már lassan a végére jutunk ennek a mesének. Mert azt mondták, nagyon beteg szegény…

A kishölgy akkor az úrra mutatott, de előbb még furán néztek rám. Akkor teátrálisan bemutatkoztam, mondtam, én vagyok a KEDVES SZOMSZÉD, és nagyon örvendek a szerencsének, meg ilyesmik. Kérdem, van-e már döntés? Mondanom se kell, hogy választ nem kaptam. Sebaj. Én mondtam, hogy nekem továbbra is nagyon megfelel, ha éjszakára lekapcsolják, mint eddig, és köszöntem a szíves együttműködést. Aznap éjjel szép csend volt. Másnap kipihenten indultam munkába.

Mikor hazaértünk nagy köteg kábel feküdt az udvaron az ablakunk alatt. Látszott, hogy valamit nagyon dolgoznak, de nem volt időm ezen hosszan merengeni, mert abban a pillanatban a szívbajt hozta rám a szomszéd néni, aki ilyenkor – ha esemény van – lesben áll az ablakában, és azonnal ráront az arra járóra, hogy elkároghassa, milyen szörnyű minden. (Esténként varjúvá változik és elrepül…)

Nyugtalanság lett rajtam úrrá. Beléptünk a lakásba, és körülnéztem. … na, basszus, most meg átfúrták a falat. Egy lyuk van rajta. Nem túl nagy, még nem esett le a tapéta, ahol felszakadt, na, de azért elég zavaró, jobb lenne, ha nem keletkezett volna.

Elszakadt a cérna! Átrongyoltam a szomszédba. Már vártak… Azt gondoltam, most megverek valakit, de legalábbis ordítani fogok. Elegem lett! Egy szegény fiatal munkásfiúba futottam bele. Nem értette, miért kiabálok. Üvöltve elmagyaráztam, hogy hetek óta megy ez a Kazán saga és ma betelt a pohár, és értem, hogy nem ő tehet róla, de elegem van, és most lyukas a lakás, és azonnal csináljanak valamit, mentőség, rendőrség, tűzoltóság. A srác nyugodt volt, mondta, átjön, megnézi, mert amikor a baleset történt, átkukucskált, de nem látott otthon senkit… (klassz). Átmentünk, megnéztük. Valóban nem nagy lyuk, (csak hát a tudat…). Közben kezdett elszállni a mérgem, hiteltelen lett volna tovább ordibálni, már röhögtem. De azért mégis, hát haragszom, na. Hetek óta mondom, hogy vékony a fal, mindent hallok. Hallom, amikor a kazánt halkítva azt mondja a Szaki telefonon az Ügyintézőnek:

• Nyugtasd meg, hogy lehalkítottam! – elég szürreális, hogy hallom, ahogy rólam beszélnek, konkrétan a hátam mögött…

Mindegy.

Megbeszéljük, holnap becsinálják a lyukat. Telefonálok párat, hogy megtudjam, még mi várható, és egyáltalán meddig – valamint, hogy oldjam az én feszültségem, és másnak se legyen felhőtlen az estéje.

Aztán megírom az egészet úgy, ahogy van.

A végét nem tudom. A Tulajdonos még nem nyilatkozott. Ma csend van. Lefekszem.

Na, az van, hogy most lett elegem a mindenféle ezo-bioterikus katyvaszból, amik vastagon körülvesznek és bekebeleznek minket. Ezekből a „mindenszupiszuper” állapot elérését hirdető szolgáltatásokból, termékekből, amik mind a megváltást hirdetik, viszont ha nem tartasz velük, minimum a pokolra jutsz majd. Van ebből mindenféle: lehet bogyókat szedni, meditálni, szellemeket operálni, csakrákkal variálni, számokkal kapukon átbujkálni, kencékkel kenni, ugyanezeket enni, különféle mozgalmakhoz csatlakozni. Egy közös bennük: mind arról szólnak, hogy fedd el, ha szarul vagy, ne is törődj vele, majd gondolj rá holnap, vagy inkább vedd be ezt, edd meg azt, csinálj így háromszor, esetleg kend be, és akkor minden jó lesz.

De hol van itt az őszinteség? Ami azért mégiscsak elég értékes valami. Nekem legalábbis… Ha folyamatosan ilyen termékekkel, szolgáltatásokkal csapjuk be magunkat, mikor lesz időnk, erőnk azzal foglalkozni, amit valóban érzünk, hogyan lesz lehetőségünk megélni azt, ami fáj, kellemetlen, rossz, bonyolult? Mert ez is hozzátartozik az egészhez – ha elfogadjuk azt az alapfeltevést, hogy a fekete és a fehér, a jó és a rossz, az árnyék és a fény együtt adják ki az egészet. Tegyük fel!

S ha már magunkhoz nem vagyunk őszinték, csak folyton azon dolgozunk, hogy azt a művigyort – rengeteg energiával - naphosszat az arcunkon tartsuk, hogyan lehetünk igaziak kapcsolatainkban. Állandóan kendőzzük a hibáinkat, el akarjuk fedni igazi énünket, mert félünk tőle, hogy majd nem leszünk megfelelőek. Mire jó ez az egész? Csak elodázzuk a „problémát” egy, két, tíz, harminc évre, vagy egy egész életre is akár.

Mert betanuljuk ezeket a sémás mondatokat, amiket a különféle misztikus, „szakorvosok által bizonyított”, ezoterikus, egyéb mozgalmak kínálnak nekünk. Van, akinek jobban megy, van, akinek kevésbé ezek hiteles visszaadása. Akad olyan, aki hamarabb mögé lát és akad, aki később, ezeknek a visszabüfizett séma-mondásoknak. A lényeg mindig ugyanaz: nincs mögöttük semmi, illetve egy nagyfokú bizonytalanság, mert aki így él, sose néz szembe magával, nem barátkozik a saját „nemszeretem” dolgaival, illetve negligálja azért, mert azt gondolja, hogy ettől majd meg fog felelni szive választottjának, vagy a munkahelyén, vagy hiteles anyja/apja lesz a gyerekeinek.

Közben jönnek olyanok, akik tükröt tartanak, hogy megláthassuk valódi arcunkat, de őket általában elhajtjuk, mert nem tiszteljük meg magunkat azzal, hogy elfogadjuk kevésbé menő tulajdonságainkat. Vitába nem keveredünk ezekkel az emberekkel, pedig néha jó lenne… Mert fejlődés csak akkor van, ha őszintén felvállaljuk, hogy a szar is mi vagyunk.

Nem kizárt, hogy lassanként egyre több helyen leszek nemkívánatos személy. Vállalom. Én igyekszem őszintén. Hálás vagyok azoknak a tükrös embereknek, hogy a megfelelő pillanatokban megtalálnak, segítenek, hogy elgondolkozzak egy kicsit magamon, tanuljak valami újat, ami – úgy érzem, továbbvisz. Egyébként pedig itt kérek elnézést az összes többiektől, valamint utánam az özönvíz :-)

Alsóban még ment. Kitűnő voltam. Egy józsefvárosi általános iskolába jártam, ahol elsőben a nagymamám volt a napközis tanító nénim. Puha biztonságérzés. Bár azt mesélik, csak egyszer kellett volna hazavinnie a suliból, és akkor ottfelejtett, de attól még nekem nagyon jó volt, hogy ott volt, még a fehér köpenye is meleget sugárzott. Mielőtt nyugdíjas napközis tancsi lett, matekot tanított. Nem léptem a nyomdokaiba… Én inkább – mentségemre szólva -. az „Einstein is megbukott annak idején” című urbánus legendát hirdettem.

            Mert felsőben átkerültem egy gyakorlóiskolába, ahol volt szerencsém megismerkedni Márta nénivel. A matematika tanárnő tekintélyes bajusszal rendelkezett, de nem ez volt a legnyomasztóbb benne. Köpenye is volt, mégse vágytam a közelségét. Hatodikban félévkor azt mondta az anyukámnak, hogy elindultam, a leejtőn. Szegény, szörnyen megijedt, mert azt hitte, valami galeribe keveredtem, ne adj isten narkómámor, terhesség esete forog fenn. Egyiket se tudta volna komolyan elképzelni. Mindenesetre megnyugodott, amikor kiderült, hogy hármast kaptam matekból és a helyzet csak egyre romlik.

            Nem ment, mert nem értettem, mert elúsztam már az elején, mert gyomorgörcsöm volt az órákon, és rettegtem a Márta nénitől, és így képtelen voltam odafigyelni. Csak túlélni próbáltam. Olyan szépen el lehet ebben úszni, egy pillanat alatt. A matekban. Egyszer elveszti a fonalat az ember és akkor kész, vége.

Szerencsére hamar érkezett a segítség, és végig velem is maradt, amíg szükségem volt rá. Az egyetlen matek tanár kerek-e világon, akivel összehozott a jó sorsom és mindig meg tudta mutatni ennek a műfajnak a szépségét. Nála mindig megvilágosodtam, ami aztán másnap hamar elmúlt, az új anyag érkeztével. De legalább a heti kettő megvilágosodás – időnként nyáron is – biztosítva volt, mintegy 7 bő esztendőn át. És nemcsak nekem. Voltak hasonszőrű elvetemült barátaim, akik szintén nem átallottak kettesre állni matekból. Volt idő, mikor már ennek is nagyon tudtunk örülni.

A középiskolai évekre nem maradtam a gyakorlóiskolában. Nem lett volna értelme, főleg így a zuhanórepülés után. De az átlag, pesti gimiben sem volt jobb a helyzet, pedig évente cserélődtek a matek tanárok. Mind keserű volt és rosszindulatú. Utáltak minket. Engem főleg. Mondjuk volt is benne munkám… Mert addigra már harcoltam. A biztos hátországgal – hogy a kettest valahogy mindig megszerzem – nem voltam az a kimondott csendes, szende kamaszlány. Ezt pedig a matek tanárok nem díjazzák.

A szalagavató bálra készültünk éppen, ami nekem mindennél fontosabb volt. Matek óráról kellett elkéredzkednünk, hogy elmenjünk a táncruhákért a kölcsönzőbe. Kencsol tanárnő – azóta nyilván már Isten nyugosztalja – ultimátumot adott.

• Elengedlek a ruhákért, de akkor félévkor megbuktatlak.

Deal! – gondoltam, és kezet adtam az ötletre. Negyedikben a félévi bukta nem számít, év végén meg tuti át fog engedni, és nekem lesz a legszebb keringő ruhám. Mindenképp megéri!!

Arra azért nem számítottam, hogy bosszúból az érettségin is megvág…

            Szóbeliznem kellett. No, nem én voltam az egyetlen a matekzseni baráti körömből. ’93 májusában szorgosan jártunk, felváltva a Varázslóhoz, aki ebben az utolsó, kétségbeesett küzdelemben is segített. A szóbelin simán átmentem. Azt hittem, soha többé…

            Dehogyisnem!!

Amikor felsős lett a nagylányom, és elakadt kissé a tanulmányokban, mert nyomasztó, meg ijesztő, nem megy a matek, akkor kezdhettem újra a heroikus küzdelmet. Megnyugtató, hogy felnőttként egy kicsit többet felfogtam, átláttam, megértettem ebből a csodálatos tudományból, de nagyon messzire most sem jutottam, ráadásul a tabula rasa-ig törlődött minden, ami azért az érettséginél még megvolt. Viszont maximálisan empatikus voltam a gyomoridegével. Mikor megállt nálam is a tudomány, nagy szerencsénkre a Varázsló még mindig velünk volt. Így hát a nagylányom is gyakran látogatta őt.

Őszintén szólva nem vagyunk egy matekos dinasztia. Most a kislányommal küzdünk. Pedig szakmailag közelebb is kerültem a témához, és már konyítok kicsit azokhoz a módszerekhez, amiktől ez az egész könnyedebb, játékosabb lehetne, de még mindig a poroszos, gyomortekergetős matek órákat kell – többségében – megélni a gyerekekek.  TISZTELET A KIVÉTELNEK!! Hogy nem értik órán, mert úgy magyaráznak, meg gyors a tempó, meg nincs elég gyakorlási idő, az elmélyülésről nem is beszélve. Harminc év telt el… És mi küzdünk otthon, hogy hátha legalább meg lehet tartani azt a hármas szintet, mert – ilyen mostoha körülmények között - matekból az már jó. Kár, hogy így van ez…

Mert egyébként olyan egyszerű lenne.

Mikor leülünk vacsorázni és tördelni kezdjük a szeletelt trappista sajtot, és egyre csak felezgetjük, azonnal megérti az a kicsi lány, hogy mennyi az egy nyolcad, és egyre kisebb darabokra cincálja, míg végül örömmel majszolja el az egy hatvannegyedet és hangosan kacag hozzá, pedig még ott ül egy kis könnycsepp a bal arcocskáján…